Szerelem

Ottkünn az őszi tiszta légbe már a szél
sötétséget kavar s jajongást, szenved és
sistereg s forr a táj! mint hitszegő tanúk
futnak tolongva fölülünk a fellegek –


Nézem megrezdülő pillád – mögötte mily
lágy szél suhan!… nézem lágy ajkaid felett
a csillanó pihét hajlongani meleg
lehelleted édes almavirág-szagán…


Alszol növekedve s bízva e szigorú
földön, gondtalanul mint a szivós bokor
mely tudja mit keres! Mellemen két szelid
karocskád szomjasan fonja át sorsodat…


Ottkünn most a vidék sötét s boldogtalan!
A sáros burgonyaföldről rakott kocsin
didergve tér haza az alkonyat alatt
az ázott földmives… A nádasok felett


őrjöngve csapdos és sikong egy ittfeledt
bibic… s távolról mint évezredek mélyiből
kongatja hangjait a templom a szinig
telt láthatár alatt – künn most rohan tova


őrjöngve az idő és véle életem!
ezt érzem s rettegek, ezt érzem én, de te
aludj, aludj, neked nem múlik az idő!
te csak aludj, aludj… szived körül talán

most nyilik egy meleg bimbó és titkosan
kis lelked megremeg s szétoszlik s átoson
új fészkibe… – s jöhet vihar reád s jöhet
aszály, te állsz egyre s növekszel! és a föld


szikkadhat, rogyhat és repedezhet: te állsz,
kapaszkodol makacs gyökereiden és
hajlongva vagdalod a szélbe rengeteg
szirmod, magod – sikoltsz, sikongsz és boldogan


fúrod mélyebbre még szomjas gyökereid
s szivod a drága lét s magasodol s forogsz
s bomolsz a hegycsucsán megtépve, fölzilált
ágaid, szárnyaid csapkodnak, ó de te


tartod karmod között kopár zsákmányodat!
mélyednek karmaid – ó száz finom gyökér
fut át, kötöz, bogoz s e hánytorgó sivár
föld érted s miattad nem hull szive szerint
ezer darabban a hűs csillagok felé!

A költő s a galamb

Rálőttem a galambra,
de nem találtam el;
zsákmányom nem maradt más,
csak egy lengő pehely;
meg az a szemrehányó,
riadt elröppenés,
ahogy a galamb oldalt
szökkenve hátranéz.


Elsüttette a fegyvert
ifjúi vad remény;
látom ma is a pelyhet,
hogy leng-libeg felém.
Rálőttem a galambra,
nem lőttem meg, de ő
tekintetével újra-
újra szivembe lő.

Hirtelen csönd

Mily hirtelen csönd a zajos világban.
Az angyal elrepül.
Nem leszek a számkivető halálban
sem ilyen egyedül.


Mert néma szájjal a remény is elhagy,
felszáll és ellebeg.
Hallgatom, ahogy itt-ott még szavalnak.
Lehajtom fejemet.


Mi néked szeretőd, házad, a szépen
fülelő csecsemő,
ki él helyetted is majd: az volt nékem
a gügyögő jövő.


Én hagytam el, vagy ő hagyott faképnél?
Keresse az, akit
a magyarázat a kudarcok végén
vigasztal még – vakít!


Én az vagyok, ki hajdanában voltam,
a sort-álló szegény.
Hány éjet vártam. S elfogyott a boltban,
előttem a kenyér.


Itt állok. Hány éj telt azóta már el?
Lassan továbbmegyek.
A hírt arcomra esztendők írták fel.
Ne is kérdezzetek.

A Duna partján

Ki nem ült még szerelmesével
dunai lépcsőn, nézve, hogy
ölelik, ölik, viszik egymást
a sáros tavaszi habok?


Ki nem ült még szerelmesével
elnézve, hogy rohan a viz
s megérezve: valami így fut
– ne futna bár! – ővelük is?


Ki nem ült még szerelmesével
vízparton egyre szorosabb
szorítással fogva az ujja
köré font kedves ujjakat?


Gyors folyót nézni mért szeretnek
a még szótalan szeretők?
Szemükben csupa eliramlás,
szivükben valami örök.