Az ítéletmondóhoz

                                                   „Maecenas atavis…” –
                                                                           Horatius


Munkám csak te veszed semmibe. Semmiből
én is főt s derekat fölfele szoktató
máris szembetünő művet emeltem, új
útjelzőt, e szeles, puszta homokmezőn.


Én sem múlok el így jeltelen. A halál
döntsön földre ma bár: űr marad ott, ahol
álltam, gyűrübe ráng ott a futó idő,
mint szobrot kerüli, érleli a hiányt.


Fölnéz rám, amiből jöttem, az alja-nép.
Bajjal tört utamon – mint hegyi sűrün át
kézzel tartva a gallyt a követők előtt –
úgy jöttem, hogy az út neki is út legyen.


S vár és jelre figyel s nagy fülelése tág
csöndjében ma rekedt hangom, az ismerős,
jólhordó közeget lel; ami terhe volt,
szétcsattan ragyogón, mint a megért vihar.


Nem fojthatja el azt semmi. A nagy család
bólint rá: szavamat mondja a tömzsi kún
vincellér, a szikár jász kubikos, a hű
székely, mind aki szót ért, magyarán magyart.


Tömbként állok. Üres füllel a szóra már
s bölcs érvekre; komor arccal, ahogy e kor
megformált. Mereven jobbom előre int,
daccal, mint amidőn fegyver előtt meredt.

Élvén sokszorosan így jelenek meg az
ökrénél szomorúbb szolgalegény előtt,
így ott, hol vacsorát már a szopós se vár –
Állok csak s mutatok s egyre emelkedem.

Újszülött

Ilyen kormos hajjal
angyal, angyalom,
honnan jöttél, messzi
és legközelebbi
kedves rokonom?


Óriásként, felhők
közül, félszegen
hajlok rád köszöntőn,
köszöntlek e földön,
pici idegen!


Nem hall még, nem lát még,
roppant anyaméh
ez a világ néki –
– Jobb volt az a régi!
sírja fölfelé.


Szeme ferdén szétáll,
mintha kínai
lett volna s most fogna
csak a magyarokra
hasonlítani.


Mintha most érkezne,
elvétve a célt,
Kínából, Japánból,
egy ősi hazából
örökségiért.


Füstös mennyországból
havas hajnalon
most érkezett messzi
és legközelebbi
kedves rokonom,


hogy mennék eléd én,
hogy menne anyád,
hogy neved, vallásod,
országod, lakásod,
hamar megtaláld.


Ide küldtek, mint a
cím a ládikán,
ide szól e homlok,
szem, száj, ilyet hordott
anyám, nagyapám.


Száz közt, százezer közt,
azon hirtelen,
akármi a próba,
megismertem volna:
ezt küldték nekem!


Itten vagy te otthon,
most s mindenkoron,
itt bontja ki minden
értékedet isten,
drága csomagom.


Mint csillag a vízre,
lomb közé a fény,
kerek arcod ebbe
a népbe illik be
itt lesz jó helyén.


Itt lesz hazád, házad,
anyád, itt leszek
apádnak én ködlő
jövőmmel dúlt költő,
míg el nem veszek.


Karollak, karol majd
más is, nemcsak én!
Itt vár, mint a kezdet,
a vég, meg a gyermek,
a végső remény,


kormoshajú kislány,
pici mongolom,
ó titkosan messzi
és legközelebbi
kedves rokonom!

Rajz, eltépésre

A József Attila-emlékmű Balatonszárszón

A második világháború végső szakaszában, az 1944-es német megszállás után Illyés bujkálni kényszerült. Ennek során vetődött el Balatonszárszóra, ahol csaknem hét évvel korábban - éppen 75 éve - József Attila életét vesztette. A háború pusztítása, a menekülés és az emlékek miatti veszteség érzésnek szép lenyomatát őrzi a következő vers. Illyés több művében (versben, prózában) emlékezett halott költőtársára, melyek közül ez talán az egyik legszebb. Érdekessége, hogy a versszakok során  a látószög lassan szűkülni kezd, a fények elborulnak, a költő és az egykori barát-rivális közelítenek egymáshoz, s végül - amint a sínpárok is találkoznak a szemhatáron  -  az út végéhez érkezve a halottal való azonosulás képével zárul a költemény.


Sárga a fa, de sárgább
a fák között a ház.
A völgyből – gyöngy a vízből –
négy réce igyekszik föl:
négyféle hápogás.


Egy karéj világoskék,
egy karéj Balaton;
aztán sötétebb kékben
a fehérfelhős égben
a tihanyi halom.


És lent a sín, amelyen
lassan hét éve már
kijött a sárga ködből
– várta az árva költő –
egy meghívott halál.


Üres a sín, az úton
kocsi kocsi után;
dől Pestről, a Dunától
a menekülő tábor,
a rémült karaván.


Már októberi árnyék
alatt ülök, ülök;
négy napja hegyen-völgyön
mentettem volna bőröm –
már nem menekülök.


Park itt a faluszéle,
végig dísz juharok
állnak vigyázzba szinte –
kössön föl az egyikre,
akinek sok vagyok.


Öt perc a temető csak,
harangszóval teli.
Hullnak fejemre bőven,
temetnek békítően
a csend göröngyei.


Ki ágyát adta egykor,
hogy osszam meg vele,
ki sorsát eddig birta,
üres a költő sírja,
hajítsanak bele.

                                Szárszó, 1944. okt. 17.