 | |
| A József Attila-emlékmű Balatonszárszón |
A második világháború végső szakaszában, az 1944-es német megszállás után Illyés bujkálni kényszerült. Ennek során vetődött el Balatonszárszóra, ahol csaknem hét évvel korábban - éppen 75 éve - József Attila életét vesztette. A háború pusztítása, a menekülés és az emlékek miatti veszteség érzésnek szép lenyomatát őrzi a következő vers. Illyés több művében (versben, prózában) emlékezett halott költőtársára, melyek közül ez talán az egyik legszebb. Érdekessége, hogy a versszakok során a látószög lassan szűkülni kezd, a fények elborulnak, a költő és az egykori barát-rivális közelítenek egymáshoz, s végül - amint a sínpárok is találkoznak a szemhatáron - az út végéhez érkezve a halottal való azonosulás képével zárul a költemény.
Sárga a fa, de sárgább
a fák között a ház.
A völgyből – gyöngy a vízből –
négy réce igyekszik föl:
négyféle hápogás.
Egy karéj világoskék,
egy karéj Balaton;
aztán sötétebb kékben
a fehérfelhős égben
a tihanyi halom.
És lent a sín, amelyen
lassan hét éve már
kijött a sárga ködből
– várta az árva költő –
egy meghívott halál.
Üres a sín, az úton
kocsi kocsi után;
dől Pestről, a Dunától
a menekülő tábor,
a rémült karaván.
Már októberi árnyék
alatt ülök, ülök;
négy napja hegyen-völgyön
mentettem volna bőröm –
már nem menekülök.
Park itt a faluszéle,
végig dísz juharok
állnak vigyázzba szinte –
kössön föl az egyikre,
akinek sok vagyok.
Öt perc a temető csak,
harangszóval teli.
Hullnak fejemre bőven,
temetnek békítően
a csend göröngyei.
Ki ágyát adta egykor,
hogy osszam meg vele,
ki sorsát eddig birta,
üres a költő sírja,
hajítsanak bele.
Szárszó, 1944. okt. 17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Üzenetek