Az ítélőerő kritikája - Illyés a Magyar Hírlapban

A Magyar Hírlap szombati (november 24.) számának Hullámtér című rovatában Szabó Palócz Attila Illyés Máriával készített interjúját olvashatjuk. Az író lánya szüleiről, művészbarátok között töltött ifjúkoráról, és a forradalom összetartozás élményéről vall. Ugyancsak szó esik a most megjelenő művekről és a hagyatékban folyó munkáról is.

A cikk a következő linken érhető el:

http://www.magyarhirlap.hu/hullamter/az-iteloero-kritikaja

Az interjú teljes szövege alább olvasható (forrás: Magyar Hírlap Online):

Illyés Gyula születésének száztizedik évfordulóján, most novemberben kezdte el folytatásokban közölni az egyik folyóirat a szerző hagyatékából előkerült, befejezetlen regényét. A tervezett trilógia kidolgozását a szerző 1956-ban szakította meg, vélhetően azért, mert akkor már nem lehetett az első két részhez hasonló árnyaltsággal, kritikusan megírni azt, ami neki fájt, vagyis hogy a paraszti életet 1948 után drasztikusan tönkretették – mondta el a lapunknak adott interjúban Illyés Mária művészettörténész, a szerző lánya, aki egyben Illyés Gyula mindmáig kiadatlan hagyatékának gondozója is.

– Hogyan emlékszik szüleire, mennyire jelentett Önnek meghatározó élményt gyermekkorában az irodalmi közeg, amelyik körülvette?

– A szüleim sokat dolgoztak. Szerényen éltünk. Anyám a Gyógypedagógiai Főiskolán tanított, de vezette az ott működő lélektani laboratóriu­mot is, ahol a fogyatékkal élő gyermekeket vizsgálták, és segítették elhelyezésüket a különféle gyógypedagógiai intézetekben. Kora reggel ment el otthonról, és késő délután jött meg – még gyermekszemmel is észrevehettem, hogy szinte áttetsző volt a fáradtságtól. Az egész országból érkeztek hozzájuk gonddal, bajjal a családok. Gyermekkorom és fiatalságom idején apám a világtól elvonultan – főleg Tihanyban – élt. És amikor velünk volt Budapesten, akkor is a legteljesebb nyugalomra és csöndre volt szüksége a munkához. Tehát nem volt szabad őt zavarnom, amikor írt. De amikor együtt volt a család, akár a Józsefhegyi utcai házban, akár Tihanyban, sokan jártak hozzánk, sok kiváló ember. Így ismerhettem meg egészen kisgyermekként többek között Németh Lászlót, Szabó Lőrincet, Kodolányi Jánost, Ferenczy Bénit, Keresztury Dezsőt. Nemcsak művészek jöttek hozzánk, hanem a szüleim baráti köréhez tartozott Farkas Ferenc, Bibó István, Sárközi Márta vagy apám nemzeti bankos kollegái, mint Keviczky Lóránt és felesége, vagy anyám munkahelyi kolleganői, mint Jankovich Lajosné és férje. Informálisak voltak ezek az összejövetelek, előfordult, hogy váratlanul toppantak be hozzánk, főleg – már egy kicsit később – a fiatalabb nemzedékből, Fodor András, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc és mások, néha csak egy-egy telefonhívás után. Tehát a vendéglátás is igen szerény volt.

– Gyermekszemmel akkoriban milyennek látta, milyennek ismerte meg édesapja írótársait? Volt esetleg közülük valaki, aki különösen nagy hatással volt Önre?

– Úgy nőttem föl, hogy nem érzékeltem, szellemileg mennyire színvonalas, mennyire igényes és színes emberek között élek. A szüleim, mivel egyébként kevés idejük volt rám, és nem tudtak velem sokat foglalkozni, megengedték, sőt jó néven vették, ha ott vagyok én is a társaságban. Sok helyre magukkal vittek. Megszoktam kislány koromban, hogy ilyenkor az asztal lábánál játszom, később meg a vendégek között ülhettem, még ha nem értettem is mindent, amiről a beszélgetés folyt. Apám barátai mind nagyon kedvesek voltak velem. Műveikről akkor még – az egy Weöres Sándor kivételével – semmit sem tudtam. Még nem ismertem a betűket, amikor Weöres Sándornak megjelent a Gyümölcskosár című kötete, a nagyanyám olvasta föl esténként nekem a verseket: valamennyit betéve fújtam. Weöres Sándor egyébként – még házassága előtt – egy rövid ideig lakott is nálunk. Jól tudott a gyermekek nyelvén beszélni, szívesen töltötte az idejét velem, és előfordult, hogy a házunkban lakó unokatestvéremmel együtt elvitt sétálni. Lemászott velünk az akkor még szakadékos, bombatölcsérekkel tarkított óbudai lejtőn; anyám elsápadt, amikor később megtudta. De szeretetet éreztem olyanok részéről is, akik nemigen elegyedtek szóba velem, mint például Déry Tibor vagy Veres Péter.

– A családi hatások mellett fel tudja idézni, hogy mi terelte az érdeklődését a művészettörténet felé?

– Apám gyermekkorában szívesen és jól rajzolt, később is mindig igényes tárgyi környezetet alakított ki maga körül. Ez nem azt jelenti, hogy drága bútorok vagy szőnyegek vették körül, hanem, hogy a legegyszerűbb tárgyat is ízléssel választotta ki és helyezte el. Azt hiszem, családi vonása volt ez, az édesanyjától örökölte. Apám vitt el először múzeumba, galériákba. Amennyire vissza tudok emlékezni legkorábbi gyermekkoromra, én is mindig nagyon szerettem a szemnek való szépet. Amikor először Bernáth Auréléknál jártunk nem tudtam levenni a tekintetem a falon függő festményekről. Csodáltam Ferenczy Béni szobrait; lakását a felesége gyönyörűen alakította ki, számomra máig ez maradt a legszebb megismert otthon. Mindez a hatás nem ért volna, ha nem ez a családom. Később Franciaországban jártam, lenyűgözött az ottani vidék, a táj és a városok, az épületek szépsége, a kulturáltan kialakított környezet, és hát a múzeumokban látottak.

– A művészettörténetben melyik a kedvenc témaköre?

– Két foglalkozásom volt. Éveken át francia nyelvet tanítottam a Közgazdasági Egyetemen. A tanítást szerettem, mert a pedagógus – miután becsukja maga mögött az ajtót – szabad ember. Később múzeumban dolgoztam, a művészet történetéből mindig az érdekelt jobban, ami korban közelebb volt hozzám, a 19. és a 20. század. Részben apám hagyatéki munkája miatt eltávolodtam eredeti szakmáimtól, de a művészettörténet és a francia kultúra vonzása megmaradt – és segít is apám életművének földolgozásában.

– Gyermekként élte át a forradalmat. Milyen emlékei vannak?

– Nemzedékem számára – tizenévesek voltunk 1956-ban – élet, sors és eszme; meghatározó emlékeket adott a forradalom. Legfontosabb az összetartozás és a remény élménye.

– Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeménye a forradalom és szabadságharc egyik meghatározó versélménye. A forradalom milyen hatással volt édesapjára?

– A vers alaphangulata nem a forradalom idejét jellemzi, hanem az azt megelőző évekét, hiszen apám 1949-ben kezdte el írni. 1950-ben már készen volt a vers. A forradalom napjaiban apám feszült és ideges volt. Érezte a magyarságot fenyegető tragédiát.
A következő évben, és utána éveken át, apám depressziós volt, kezelték kórházban is, gyógyszerekkel is. Ugyanakkor látta a forradalom lélekerősítő hatását, történeti távlatban megmutatkozó szellemi, eszmei hozadékát.

– Ön kezeli édesapja hagyatékának kiadatlan részét. Milyen érdekességeket rejt még ez az anyag?

– Apám hagyatékának kiadatlan része igen változatos. A jegyzetek, töredékek, vázlatok, befejezetlen írások nagy része nem való kiadásra, sok közöttük az egészen fiatalkori, iskoláskori vers, amelyekre apám rá is írta: nem közölhető. De akadnak még közölhető versek és prózai írások. Sok rendezési feladat van még hátra.

– Nemrég rendezte sajtó alá Illyés Gyula Ítélet előtt című, befejezetlenül maradt regényét, amelyik most jelenik meg folytatásokban a Holmi című folyóiratban. Tudott korábban ennek a kéziratnak a létezéséről, vagy önt is meglepetésként érte a mű felbukkanása?

– Tudtam, láttam, hogy van több kézírásos próza, de amíg egy mű nincs legépelve, addig nem észlelhető, hogy mi is valójában. Az idén nagyon szerencsés voltam, mert váratlanul több segítségem akadt, gyorsabban ment a munka. Az egyik segítségem, Bod Katalin barátnőm legépelte a kéziratot, és így felébresztettük a szunnyadásából ezt a mintegy harminc írófüzetnyi regényt. Észrevettük, hogy befejezetlen ugyan, de apróbb szerkesztéssel, a nevek egységesítésével, fejezetek kialakításával élvezhető, sőt nagyon érdekes. A füzetek és a kézírás alapján úgy láttam, hogy apám 1949 és 1956 között írta. A témája egy szorgalmas, vagyont gyűjtő asszony időskori pálfordulása; osztogatni kezdi egész életén át felhalmozott vagyonát, sok humoros és tragikus eseményt indítva meg ezáltal. Közben pedig Illyés Gyula érzékletesen gördülő prózában remek társadalom- és lélekrajzot ad a falu lakosairól, a harmincas évek színes, változatos vidéki életéről. A regénynek az első két, önmagában kerek része van meg, a harmadik, a második világháború idején játszódó már nem készült el. A Holmi főszerkesztőjének, a nagy tapasztalatú, kiváló tájékozottságú Réz Pálnak mutattam meg a legépelt regényt, és amikor felkínálta, hogy közölni fogja, kértem, hogy apám születésének száztizedik évfordulóján, novemberben kezdje az első részlettel.

– Számíthatunk még hasonló alkotások felbukkanására?

– A hagyatékból az évek során már eddig is elég sok kiadatlan vers és próza került elő. Az elmúlt két évtizedben mintegy száz kiadatlan verset adtam át folyóiratoknak közlésre, szinte valamennyit kézírásból írtam le. Most ezekből is megjelent egy válogatás, más – korábban már közölt – versekkel együtt a Magyar Napló kiadásában Ráadás élet címmel. Ugyancsak a Magyar Napló folyóirat most megjelenő tematikus Irodalmi Magazinja fogja Illyés Gyula több, rövidebb prózai írását és versét közölni, eddig kiadatlanokat. Januárban a Kortársban jelenik majd meg Illyés Gyula teljesen ismeretlen Ostromnaplójának egy részlete, a Vigiliában pedig egy érdekesség: a Credo – a Hiszekegy – imádság fordítása, amelyet apám a hatvanas évek elején, a katolikus egyház megújítási mozgalmának idején készített egy vidéki plébános kérésére. De mások írásai is fölbukkannak: például Sándor Kálmán egy dachaui napjának története, amelyet apámnak küldött el – első életjel-adásként – mihelyt kiszabadult a táborból. Sándor Kálmán több levelével együtt nemrégiben közölte ezt a Múlt és Jövő című lap.

– Ön szerint hogyan illeszkedik az Ítélet előtt édesapja életművébe?

– Stílusában, látásmódjában, kvalitásában tökéletesen illyési mű. Abban tér el apám többi, dokumentumalapú, önéletrajzi indíttatású regényétől, hogy ez kitalált történet.

– Milyen munkamódszerrel dolgozza fel a hagyatékban maradt műveket?

– A hagyatékkal kapcsolatos munka aprólékos, lassú, és sok felelősséggel jár. Tapintattal, körültekintően
esztétikai ítéleteket is kell hozni. Ezekben sokat segít férjem, Kodolányi Gyula és az irodalmár jó barátaim.
Az én szerepem az, hogy olyan áttekinthető rendet teremtsek a kéziratok között, hogy az utánam jövők is kiismerhessék magukat.

– Mi lehet az oka annak, hogy édesapja félbehagyta az Ítélet előtt című regényét?

– Utóbb megtaláltam egy interjút, amelyben Illyés Gyula úgy nyilatkozott 1951-ben, hogy Ítélet előtt címmel regényt ír egy dunántúli falu életéről a harmincas évek közepétől az ötvenes évekig, de félreteszi, mert sürgősebb munkája akadt. Mi volt az a sürgősebb munka? Színdarabokat írt akkoriban, azután pedig jött a forradalom. Utána – gondolom – nem volt kedve elővenni. Apám talán azért sem fejezte be a trilógiát, mert nem lehetett az első két részhez hasonlóan ugyanolyan árnyaltan és kritikusan megírni azt, ami neki nagyon fájt, ahogyan a paraszti, a vidéki életet 1948 után drasztikusan tönkretették. Élete végén ugyanezt a témát egészen más formában, egy színdarabban írta meg, a Homokzsákban. Az azonban egészen más, nem is hasonlítható ehhez a regényhez.