Móricz Zsigmond, az epikus

A prózáról szívünk mélyén mindnyájan azt érezzük, a költészet mellett az csak holmi mostohagyermeke a művészetnek. Megtanulható, tulajdonképpen csak megfigyelés, türelem s némi írni tudás dolga az egész. Ezzel máris lebecsüljük. Félreérthetetlenül érezzük, hogy egy regényíró sohasem lehet olyan meghitt érzelmi viszonyban a Múzsával, mint egy költő. A prózaíró Múzsáját inkább higgadt családanyának képzeljük, nem lángoló szenvedélyt gyújt, hanem tisztes szorgalomra ösztökél. E hiedelemsorozat nyilván az, hogy valami különös félreértés folytán a prózaíróktól megtagadjuk az ihletet. A Múzsa csak ütemében súg, s ereje legjobb esetben sem futja többre hatvan-hetven sornál. Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy a Múzsa egy huzamban ötszáz oldalt súgjon.

Valóban, a legtöbb regényíró úgy használja tüzét, mint a gépész: kazánt hajtat vele. Ritka az állandó ihletű prózaíró. Nálunk még gyakoribb, mint külföldön. A legnagyobb, vagyis a ritkák közt is a legritkább Móricz Zsigmond. Csaknem száz kötetet írt. Rengeteg anyagot gyűjtött össze hozzájuk. Mégis azt mondhatjuk, hogy szinte öntudatlanul írt. A jegyzetek csak ihlete felgyújtására vagy felidézésére kellhettek.

Varázsát nem tudom másképp megmagyarázni, mint azzal, hogy mihelyt papírt vett elő, révületbe merült, eluralkodott rajta az alkotásnak az a különös lelkiállapota. Az ihlet legfőbb ismertetőjele, hogy különös villamos áramként rögtön átcsap belénk, a költő annak szinte csak holmi transzformátora. Az első öt sor után az ember menthetetlenül belekerül abba a bűvöletbe, amely Móriczot megejtette. S ezzel beleesünk mi is az ő világába. Más dolog – ízlés, finnyásság, nevelés dolga –, hogy tetszik-e ez a világ. Az író kisugárzó erejét mutatja, hogy körülvesz, utánunk nyomul, lenyűgöz ez a világ, akkor is, ha nem kell. Sőt annál elevenebb. Mint különben maga a való világ is.

A próza lényege éppoly megleshetetlen, akár a versé. Mi okozza, hogy Petőfi minden verse – még a gyengébb is – az első szakaszok után megzeng, érezzük, hogy a húr alatt hangszekrény van? Mi okozza, hogy nincs Móricznak egyetlen novella- vagy regénybekezdése, amely az első olvasásra meg ne elevenednék előttünk? Egyformán rejtelem. Az író hanyagul, néha szinte villával hányja a mondatokat, s alakjainak máris kiterjedésük, színük, hangjuk volt, talpra álltak, mentek valahová, legtöbbször valamit enni végre. A tárgyilagos néző nem tehetett mást, mint nézett és ámult. Varázslat esett, egy halandó ember hangja, Móricz Zsigmondé a művészet zengőszekrénye felett hangzani kezdett kísérteties elevenen és örökké.

A valóságnak ez a látszólag oly tárgyilagos és higgadt, néha szinte aprólékos ábrázolója írás közben hangokat hallott, szagokat érzett, szenvedélyeket élt át. Schöpflin Aladár beszéli róla, hogy napi munkája után egyszer sápadtan, feldúltan, csaknem remegve lépett be az írók kávéházába. „Mi történt?” – kérdezték tőle izgatottan. „Megöltem egy embert” – felelte. A novellájában ölte meg. Mindenki mástól olcsó művészkedésnek, ripacskodásnak vennénk. Neki elhihetjük. Neki a Múzsa diktált, s az így diktál, ilyen forró-közelről.

Ez a külsőre látszólag csöndes, tempós férfi az indulatok és szenvedélyek embere volt. Ezért vonzódott kortársai közül épp Adyhoz, a legszenvedélyesebb költőhöz.

Nem volt különösebb mesterségbeli felkészültsége, nem is igen adott erre. Sokat tudott, sokat olvasott, de lényétől idegen volt az a fajta regényíró, amelynek a poeta doctus mintájára kellene nevet találnunk. Nyilván nem Flaubert volt az ideálja. Mégis pontosabban, hibátlanabbul mért, a legbonyolultabb feladatok közt is biztosabban járt, mint bármelyikünk. Csak az az álmodó elme tud olyan ijesztően részletes képet adni a valóságról, mint aminőt az övé adott. Igen, úgy alkotott, ahogy a fa terem. Minden alkotása csodálatos összetételű, óriási elmemunkáról tanúskodó szerkezet volt. Mint különben a fák termése is. Mi százszorta bonyolultabb s finomabb összetételű egy svájci zsebóránál? Egy alma.

Csak álmában tud az elme annyiféle embert megalkotni, mint amennyit a világra hívott. Sírjánál azzal búcsúztam tőle, hogy úgy siratjuk mi őt, ahogy hajdan a kurucok Vak Bottyánt sirathatták: olyan vezér volt ő, aki a hadat is maga teremtette. Túri Danitól Nyilas Misiig és Joó Györgyig légiónyi azoknak az eleven lelkeknek a száma, akikkel ő a magyarságot szaporította. A nemzeteknek az ilyen lélekből termett, lélekben élő lények a leghívebb őrei és katonái. Míg mások, akiknek az ő „magyarsága is kevés volt”, futni és fogyni engedték a népet, ő így növelte a kevés igaz magyarok seregét. Mondom: a véletlenül elejtett szavaiból is hús-vér alakok álltak talpra. Megvoltak képességének határai, illetve jellegzetességei: teremtményei nem tárták úgy fel a szívüket, mint Tolsztojé vagy Prousté, nem csillogtatták úgy szellemüket, mint Dickensé vagy Gide-é. Az övéinek lépésük volt, nézésük, étvágyuk, haragjuk és visszafojtott keservük. És ismétlem: számuk és környezetük. Ha valaki egyszer számba venné, hány emberrel, hány holddal lett gazdagabb tudatunk az ő jóvoltából: képzeletünkben Magyarország egy megyényi lélekkel, egy megyényi földdel növekedett.

Úgy osztotta az életet, mint más a rímet és ritmust. Azzal akartam befejezni, egy költő veszett el benne. Egy költő, népünk egyik legnagyobb költői lángelméje működött szünetlen ihletettséggel benne, s árasztotta a valóság égi mását. Az ilyet hívják epikusnak. Az olyat, aki mögött a Múzsa egy hősköltemény hosszán is ott áll a háta mögött. A regényírókat csak életrajzukban szokás mintegy tiszteletbeli költőnek nevezni. Móricz Zsigmond valóságosan is költőtermészet volt. A magyarság hőskölteményét írta.

1973