Az ítéletmondóhoz

                                                   „Maecenas atavis…” –
                                                                           Horatius


Munkám csak te veszed semmibe. Semmiből
én is főt s derekat fölfele szoktató
máris szembetünő művet emeltem, új
útjelzőt, e szeles, puszta homokmezőn.


Én sem múlok el így jeltelen. A halál
döntsön földre ma bár: űr marad ott, ahol
álltam, gyűrübe ráng ott a futó idő,
mint szobrot kerüli, érleli a hiányt.


Fölnéz rám, amiből jöttem, az alja-nép.
Bajjal tört utamon – mint hegyi sűrün át
kézzel tartva a gallyt a követők előtt –
úgy jöttem, hogy az út neki is út legyen.


S vár és jelre figyel s nagy fülelése tág
csöndjében ma rekedt hangom, az ismerős,
jólhordó közeget lel; ami terhe volt,
szétcsattan ragyogón, mint a megért vihar.


Nem fojthatja el azt semmi. A nagy család
bólint rá: szavamat mondja a tömzsi kún
vincellér, a szikár jász kubikos, a hű
székely, mind aki szót ért, magyarán magyart.


Tömbként állok. Üres füllel a szóra már
s bölcs érvekre; komor arccal, ahogy e kor
megformált. Mereven jobbom előre int,
daccal, mint amidőn fegyver előtt meredt.

Élvén sokszorosan így jelenek meg az
ökrénél szomorúbb szolgalegény előtt,
így ott, hol vacsorát már a szopós se vár –
Állok csak s mutatok s egyre emelkedem.

Újszülött

Ilyen kormos hajjal
angyal, angyalom,
honnan jöttél, messzi
és legközelebbi
kedves rokonom?


Óriásként, felhők
közül, félszegen
hajlok rád köszöntőn,
köszöntlek e földön,
pici idegen!


Nem hall még, nem lát még,
roppant anyaméh
ez a világ néki –
– Jobb volt az a régi!
sírja fölfelé.


Szeme ferdén szétáll,
mintha kínai
lett volna s most fogna
csak a magyarokra
hasonlítani.


Mintha most érkezne,
elvétve a célt,
Kínából, Japánból,
egy ősi hazából
örökségiért.


Füstös mennyországból
havas hajnalon
most érkezett messzi
és legközelebbi
kedves rokonom,


hogy mennék eléd én,
hogy menne anyád,
hogy neved, vallásod,
országod, lakásod,
hamar megtaláld.


Ide küldtek, mint a
cím a ládikán,
ide szól e homlok,
szem, száj, ilyet hordott
anyám, nagyapám.


Száz közt, százezer közt,
azon hirtelen,
akármi a próba,
megismertem volna:
ezt küldték nekem!


Itten vagy te otthon,
most s mindenkoron,
itt bontja ki minden
értékedet isten,
drága csomagom.


Mint csillag a vízre,
lomb közé a fény,
kerek arcod ebbe
a népbe illik be
itt lesz jó helyén.


Itt lesz hazád, házad,
anyád, itt leszek
apádnak én ködlő
jövőmmel dúlt költő,
míg el nem veszek.


Karollak, karol majd
más is, nemcsak én!
Itt vár, mint a kezdet,
a vég, meg a gyermek,
a végső remény,


kormoshajú kislány,
pici mongolom,
ó titkosan messzi
és legközelebbi
kedves rokonom!

Rajz, eltépésre

A József Attila-emlékmű Balatonszárszón

A második világháború végső szakaszában, az 1944-es német megszállás után Illyés bujkálni kényszerült. Ennek során vetődött el Balatonszárszóra, ahol csaknem hét évvel korábban - éppen 75 éve - József Attila életét vesztette. A háború pusztítása, a menekülés és az emlékek miatti veszteség érzésnek szép lenyomatát őrzi a következő vers. Illyés több művében (versben, prózában) emlékezett halott költőtársára, melyek közül ez talán az egyik legszebb. Érdekessége, hogy a versszakok során  a látószög lassan szűkülni kezd, a fények elborulnak, a költő és az egykori barát-rivális közelítenek egymáshoz, s végül - amint a sínpárok is találkoznak a szemhatáron  -  az út végéhez érkezve a halottal való azonosulás képével zárul a költemény.


Sárga a fa, de sárgább
a fák között a ház.
A völgyből – gyöngy a vízből –
négy réce igyekszik föl:
négyféle hápogás.


Egy karéj világoskék,
egy karéj Balaton;
aztán sötétebb kékben
a fehérfelhős égben
a tihanyi halom.


És lent a sín, amelyen
lassan hét éve már
kijött a sárga ködből
– várta az árva költő –
egy meghívott halál.


Üres a sín, az úton
kocsi kocsi után;
dől Pestről, a Dunától
a menekülő tábor,
a rémült karaván.


Már októberi árnyék
alatt ülök, ülök;
négy napja hegyen-völgyön
mentettem volna bőröm –
már nem menekülök.


Park itt a faluszéle,
végig dísz juharok
állnak vigyázzba szinte –
kössön föl az egyikre,
akinek sok vagyok.


Öt perc a temető csak,
harangszóval teli.
Hullnak fejemre bőven,
temetnek békítően
a csend göröngyei.


Ki ágyát adta egykor,
hogy osszam meg vele,
ki sorsát eddig birta,
üres a költő sírja,
hajítsanak bele.

                                Szárszó, 1944. okt. 17.

Az ítélőerő kritikája - Illyés a Magyar Hírlapban

A Magyar Hírlap szombati (november 24.) számának Hullámtér című rovatában Szabó Palócz Attila Illyés Máriával készített interjúját olvashatjuk. Az író lánya szüleiről, művészbarátok között töltött ifjúkoráról, és a forradalom összetartozás élményéről vall. Ugyancsak szó esik a most megjelenő művekről és a hagyatékban folyó munkáról is.

A cikk a következő linken érhető el:

http://www.magyarhirlap.hu/hullamter/az-iteloero-kritikaja

Az interjú teljes szövege alább olvasható (forrás: Magyar Hírlap Online):

Illyés Gyula születésének száztizedik évfordulóján, most novemberben kezdte el folytatásokban közölni az egyik folyóirat a szerző hagyatékából előkerült, befejezetlen regényét. A tervezett trilógia kidolgozását a szerző 1956-ban szakította meg, vélhetően azért, mert akkor már nem lehetett az első két részhez hasonló árnyaltsággal, kritikusan megírni azt, ami neki fájt, vagyis hogy a paraszti életet 1948 után drasztikusan tönkretették – mondta el a lapunknak adott interjúban Illyés Mária művészettörténész, a szerző lánya, aki egyben Illyés Gyula mindmáig kiadatlan hagyatékának gondozója is.

– Hogyan emlékszik szüleire, mennyire jelentett Önnek meghatározó élményt gyermekkorában az irodalmi közeg, amelyik körülvette?

– A szüleim sokat dolgoztak. Szerényen éltünk. Anyám a Gyógypedagógiai Főiskolán tanított, de vezette az ott működő lélektani laboratóriu­mot is, ahol a fogyatékkal élő gyermekeket vizsgálták, és segítették elhelyezésüket a különféle gyógypedagógiai intézetekben. Kora reggel ment el otthonról, és késő délután jött meg – még gyermekszemmel is észrevehettem, hogy szinte áttetsző volt a fáradtságtól. Az egész országból érkeztek hozzájuk gonddal, bajjal a családok. Gyermekkorom és fiatalságom idején apám a világtól elvonultan – főleg Tihanyban – élt. És amikor velünk volt Budapesten, akkor is a legteljesebb nyugalomra és csöndre volt szüksége a munkához. Tehát nem volt szabad őt zavarnom, amikor írt. De amikor együtt volt a család, akár a Józsefhegyi utcai házban, akár Tihanyban, sokan jártak hozzánk, sok kiváló ember. Így ismerhettem meg egészen kisgyermekként többek között Németh Lászlót, Szabó Lőrincet, Kodolányi Jánost, Ferenczy Bénit, Keresztury Dezsőt. Nemcsak művészek jöttek hozzánk, hanem a szüleim baráti köréhez tartozott Farkas Ferenc, Bibó István, Sárközi Márta vagy apám nemzeti bankos kollegái, mint Keviczky Lóránt és felesége, vagy anyám munkahelyi kolleganői, mint Jankovich Lajosné és férje. Informálisak voltak ezek az összejövetelek, előfordult, hogy váratlanul toppantak be hozzánk, főleg – már egy kicsit később – a fiatalabb nemzedékből, Fodor András, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc és mások, néha csak egy-egy telefonhívás után. Tehát a vendéglátás is igen szerény volt.

– Gyermekszemmel akkoriban milyennek látta, milyennek ismerte meg édesapja írótársait? Volt esetleg közülük valaki, aki különösen nagy hatással volt Önre?

– Úgy nőttem föl, hogy nem érzékeltem, szellemileg mennyire színvonalas, mennyire igényes és színes emberek között élek. A szüleim, mivel egyébként kevés idejük volt rám, és nem tudtak velem sokat foglalkozni, megengedték, sőt jó néven vették, ha ott vagyok én is a társaságban. Sok helyre magukkal vittek. Megszoktam kislány koromban, hogy ilyenkor az asztal lábánál játszom, később meg a vendégek között ülhettem, még ha nem értettem is mindent, amiről a beszélgetés folyt. Apám barátai mind nagyon kedvesek voltak velem. Műveikről akkor még – az egy Weöres Sándor kivételével – semmit sem tudtam. Még nem ismertem a betűket, amikor Weöres Sándornak megjelent a Gyümölcskosár című kötete, a nagyanyám olvasta föl esténként nekem a verseket: valamennyit betéve fújtam. Weöres Sándor egyébként – még házassága előtt – egy rövid ideig lakott is nálunk. Jól tudott a gyermekek nyelvén beszélni, szívesen töltötte az idejét velem, és előfordult, hogy a házunkban lakó unokatestvéremmel együtt elvitt sétálni. Lemászott velünk az akkor még szakadékos, bombatölcsérekkel tarkított óbudai lejtőn; anyám elsápadt, amikor később megtudta. De szeretetet éreztem olyanok részéről is, akik nemigen elegyedtek szóba velem, mint például Déry Tibor vagy Veres Péter.

– A családi hatások mellett fel tudja idézni, hogy mi terelte az érdeklődését a művészettörténet felé?

– Apám gyermekkorában szívesen és jól rajzolt, később is mindig igényes tárgyi környezetet alakított ki maga körül. Ez nem azt jelenti, hogy drága bútorok vagy szőnyegek vették körül, hanem, hogy a legegyszerűbb tárgyat is ízléssel választotta ki és helyezte el. Azt hiszem, családi vonása volt ez, az édesanyjától örökölte. Apám vitt el először múzeumba, galériákba. Amennyire vissza tudok emlékezni legkorábbi gyermekkoromra, én is mindig nagyon szerettem a szemnek való szépet. Amikor először Bernáth Auréléknál jártunk nem tudtam levenni a tekintetem a falon függő festményekről. Csodáltam Ferenczy Béni szobrait; lakását a felesége gyönyörűen alakította ki, számomra máig ez maradt a legszebb megismert otthon. Mindez a hatás nem ért volna, ha nem ez a családom. Később Franciaországban jártam, lenyűgözött az ottani vidék, a táj és a városok, az épületek szépsége, a kulturáltan kialakított környezet, és hát a múzeumokban látottak.

– A művészettörténetben melyik a kedvenc témaköre?

– Két foglalkozásom volt. Éveken át francia nyelvet tanítottam a Közgazdasági Egyetemen. A tanítást szerettem, mert a pedagógus – miután becsukja maga mögött az ajtót – szabad ember. Később múzeumban dolgoztam, a művészet történetéből mindig az érdekelt jobban, ami korban közelebb volt hozzám, a 19. és a 20. század. Részben apám hagyatéki munkája miatt eltávolodtam eredeti szakmáimtól, de a művészettörténet és a francia kultúra vonzása megmaradt – és segít is apám életművének földolgozásában.

– Gyermekként élte át a forradalmat. Milyen emlékei vannak?

– Nemzedékem számára – tizenévesek voltunk 1956-ban – élet, sors és eszme; meghatározó emlékeket adott a forradalom. Legfontosabb az összetartozás és a remény élménye.

– Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeménye a forradalom és szabadságharc egyik meghatározó versélménye. A forradalom milyen hatással volt édesapjára?

– A vers alaphangulata nem a forradalom idejét jellemzi, hanem az azt megelőző évekét, hiszen apám 1949-ben kezdte el írni. 1950-ben már készen volt a vers. A forradalom napjaiban apám feszült és ideges volt. Érezte a magyarságot fenyegető tragédiát.
A következő évben, és utána éveken át, apám depressziós volt, kezelték kórházban is, gyógyszerekkel is. Ugyanakkor látta a forradalom lélekerősítő hatását, történeti távlatban megmutatkozó szellemi, eszmei hozadékát.

– Ön kezeli édesapja hagyatékának kiadatlan részét. Milyen érdekességeket rejt még ez az anyag?

– Apám hagyatékának kiadatlan része igen változatos. A jegyzetek, töredékek, vázlatok, befejezetlen írások nagy része nem való kiadásra, sok közöttük az egészen fiatalkori, iskoláskori vers, amelyekre apám rá is írta: nem közölhető. De akadnak még közölhető versek és prózai írások. Sok rendezési feladat van még hátra.

– Nemrég rendezte sajtó alá Illyés Gyula Ítélet előtt című, befejezetlenül maradt regényét, amelyik most jelenik meg folytatásokban a Holmi című folyóiratban. Tudott korábban ennek a kéziratnak a létezéséről, vagy önt is meglepetésként érte a mű felbukkanása?

– Tudtam, láttam, hogy van több kézírásos próza, de amíg egy mű nincs legépelve, addig nem észlelhető, hogy mi is valójában. Az idén nagyon szerencsés voltam, mert váratlanul több segítségem akadt, gyorsabban ment a munka. Az egyik segítségem, Bod Katalin barátnőm legépelte a kéziratot, és így felébresztettük a szunnyadásából ezt a mintegy harminc írófüzetnyi regényt. Észrevettük, hogy befejezetlen ugyan, de apróbb szerkesztéssel, a nevek egységesítésével, fejezetek kialakításával élvezhető, sőt nagyon érdekes. A füzetek és a kézírás alapján úgy láttam, hogy apám 1949 és 1956 között írta. A témája egy szorgalmas, vagyont gyűjtő asszony időskori pálfordulása; osztogatni kezdi egész életén át felhalmozott vagyonát, sok humoros és tragikus eseményt indítva meg ezáltal. Közben pedig Illyés Gyula érzékletesen gördülő prózában remek társadalom- és lélekrajzot ad a falu lakosairól, a harmincas évek színes, változatos vidéki életéről. A regénynek az első két, önmagában kerek része van meg, a harmadik, a második világháború idején játszódó már nem készült el. A Holmi főszerkesztőjének, a nagy tapasztalatú, kiváló tájékozottságú Réz Pálnak mutattam meg a legépelt regényt, és amikor felkínálta, hogy közölni fogja, kértem, hogy apám születésének száztizedik évfordulóján, novemberben kezdje az első részlettel.

– Számíthatunk még hasonló alkotások felbukkanására?

– A hagyatékból az évek során már eddig is elég sok kiadatlan vers és próza került elő. Az elmúlt két évtizedben mintegy száz kiadatlan verset adtam át folyóiratoknak közlésre, szinte valamennyit kézírásból írtam le. Most ezekből is megjelent egy válogatás, más – korábban már közölt – versekkel együtt a Magyar Napló kiadásában Ráadás élet címmel. Ugyancsak a Magyar Napló folyóirat most megjelenő tematikus Irodalmi Magazinja fogja Illyés Gyula több, rövidebb prózai írását és versét közölni, eddig kiadatlanokat. Januárban a Kortársban jelenik majd meg Illyés Gyula teljesen ismeretlen Ostromnaplójának egy részlete, a Vigiliában pedig egy érdekesség: a Credo – a Hiszekegy – imádság fordítása, amelyet apám a hatvanas évek elején, a katolikus egyház megújítási mozgalmának idején készített egy vidéki plébános kérésére. De mások írásai is fölbukkannak: például Sándor Kálmán egy dachaui napjának története, amelyet apámnak küldött el – első életjel-adásként – mihelyt kiszabadult a táborból. Sándor Kálmán több levelével együtt nemrégiben közölte ezt a Múlt és Jövő című lap.

– Ön szerint hogyan illeszkedik az Ítélet előtt édesapja életművébe?

– Stílusában, látásmódjában, kvalitásában tökéletesen illyési mű. Abban tér el apám többi, dokumentumalapú, önéletrajzi indíttatású regényétől, hogy ez kitalált történet.

– Milyen munkamódszerrel dolgozza fel a hagyatékban maradt műveket?

– A hagyatékkal kapcsolatos munka aprólékos, lassú, és sok felelősséggel jár. Tapintattal, körültekintően
esztétikai ítéleteket is kell hozni. Ezekben sokat segít férjem, Kodolányi Gyula és az irodalmár jó barátaim.
Az én szerepem az, hogy olyan áttekinthető rendet teremtsek a kéziratok között, hogy az utánam jövők is kiismerhessék magukat.

– Mi lehet az oka annak, hogy édesapja félbehagyta az Ítélet előtt című regényét?

– Utóbb megtaláltam egy interjút, amelyben Illyés Gyula úgy nyilatkozott 1951-ben, hogy Ítélet előtt címmel regényt ír egy dunántúli falu életéről a harmincas évek közepétől az ötvenes évekig, de félreteszi, mert sürgősebb munkája akadt. Mi volt az a sürgősebb munka? Színdarabokat írt akkoriban, azután pedig jött a forradalom. Utána – gondolom – nem volt kedve elővenni. Apám talán azért sem fejezte be a trilógiát, mert nem lehetett az első két részhez hasonlóan ugyanolyan árnyaltan és kritikusan megírni azt, ami neki nagyon fájt, ahogyan a paraszti, a vidéki életet 1948 után drasztikusan tönkretették. Élete végén ugyanezt a témát egészen más formában, egy színdarabban írta meg, a Homokzsákban. Az azonban egészen más, nem is hasonlítható ehhez a regényhez.

Illyés a Klubrádióban

Ma délelőtt 10 órakor a Klubrádió Klubdélelőtt című műsorának vendége Illyés Mária, az új verseskötetről és az Ítélet előtt című regényről és a hagyatékról beszélget a műsorvezető Kun Zsuzsával.

A Klubdélelőtt műsora a Klubrádió honlapján:
http://www.klubradio.hu/cikk.php?id=&cid=149485#c

Online rádióhallgatás:
http://belepes.net/radio/klubradio

Evezés

Evezek. Mint a szárny kitárul
s mélybe feszül a két lapát.
Rántok rajtuk és élvezem, hogy’
siklunk tovább.


Jó vinni téged! Mosolyogsz? Lám,
neked mi súgta meg,
hogy ettől is jobban enyémnek
éreztelek?


Mindentől, mi úgy jó nekem, hogy
még jobb neked!

F.

Illyés Gyula és Flóra budapesti otthonuk előtt

"Bejön kopogtatás nélkül a szobámba. Kiviszi az asztalról a csészéket. Írást mímelve szemem sarkából követem karcsú termete nesztelen haladását. Kimegy, halkan becsukja az ajtót, én meg csak bámulok a jelenség után. Ki ez? Mi ez?"

...József Attila utolsó szerelme, a Flóra-versek ihletője, Szondi Lipót tanítványa, a Gyógypedagógia Főiskola igazgatója, Illyés Gyuláné... csupa megnevezés, címke, minősítés, ítélet és megítélés. A József Attila utolsó hónapjairól című vallomás- és dokumentumkönyv, tanulmányok és számos gyógypedagógiai munka szerzője, férje műveinek szerkesztője, akitől, ha keresünk, könnyen találhatunk olvasnivalót. De mit találhatunk róla? Sokan ismerték, sokan tudnak vagy tudni vélnek, véleményt formálnak az alapján, ami tudható. De mi tudható? Egy rejtőzködő személyiség, amelynek a lenyomata másokban maradt csak meg, amelynek körvonalait csak a másokban való tükröződésén keresztül rajzolja ki a fény.

Barátok, családtagok, tanítványok vallottak róla és hozzá való viszonyukról. Álljon itt néhány részlet valakitől, aki sokáig szemlélhette, úgy, ahogy talán ő maga szerette volna legkevésbé: mindenhez és mindenkihez való viszonyítás nélkül.

Ma százhét éves lenne.

          "Életem nagy élménye nem az, hogy háborúkat s forradalmakat élhettem résztvevőként meg, hogy remekművein át megismertem a fehér civilizációt, s annak is úgy-ahogy alkotó részese lehettem. Életem legnagyobb s legtartalmasabb élménye, hogy megismerhettem egy jellemet.

          Ez a jellem egy nőben lakik; Magyarországon, Budapesten. Így mások is megismerhették. Ez könnyebbségemre szolgál. Az ő tapasztalataik s akaratlan megfigyeléseik ellenőrizhetik az enyéimet. Vagyis én szabadabban beszélhetek; ha tévedek, van, ami helyreigazít: igazamat más tanúvallomás erősíti.

          
          Huszonegy éve élünk együtt. Ennek egy részét úgy, hogy otthoni munkánkra, evésre, hálásra csak egy szobánk volt, egy fekhelyünk. Huszonegy év kellett, hogy ráeszméljek a csodára, amit az összeismerkedésünk első pillanatától kerek szemmel kellett volna néznem: külön lény.
          De mért nem is figyeltem?
          Végtagjaim közül a legfontosabbon, a jobb kezemen áll meg legkevesebbszer a szemem. Azért, mert tökéletesen teszi a dolgát. Azért, mert – noha a tekintet legtöbbet feléje irányul – sose ő maga a gondom; hanem ujjaim közt a toll vagy a csavarhúzó, azaz még pontosabban: a toll hegye alatt a betű, a csavarhúzó végén a ki- vagy befelé forgó csavar.
          Az első pillanattól fogva természetesnek vettem, hogy ilyen.
          Nem; a második pillanattól fogva. Az első pillanatban belerendültem. Valóban villámcsapásszerű volt, ahogy látványát – rögtön egész lényét – magamba fogadtam.
          Hanem ez a villámszerű ütés nem terített le. Nyilván átváltoztatott. Egy olyan régió lakójává emelt, ahol minden úgy és oly természetes, mint ő.
          
          Ő maga formálta magát.
          
         ( ...)
          
          A rendkívüli egyéniség első ismertetőjele, hogy nem személyével tűnik ki, hanem azzal, amit végez.
     
          Már esztendők óta együtt éltünk, amikor megkérdeztem tőle, a neki címzett levelek átadásakor:
          – Mért teszi ez is a neved elé, hogy dr.?
          – Orvosnak gondol. Beteget vizsgálunk mi is.
          – De mintha az Athenaeum egy régibb fedőlapján is láttam volna a neved mellett ezt a dr.-t. Doktorátusod van?
          Várt a válasszal; pontosan addig, míg az arcára futott pirosság vissza nem húzódott.
          – Orvos vagy?
          – Nem.
          – Hanem?
          A pirosság újabb dagály-apály benyomulása után:
          – Filozófiából doktoráltam.


          – Elolvasnám a disszertációd.
          – Ne inkább.
          – Hogy sose láttam! Eldugtad? Mind? Hisz nyilván ki is nyomtatták! Hány példányban? Ezen mi a takargatnivaló? Egy legalább ott lehetne a kedves könyveid közt. (Ezeket a könyvszekrénye alján külön őrzi.)
          – Volt több példányom is.
          – Hol vannak?
          Ismerem az oldalról fölfelé irányított pillantását a sarokba szorított vallatásnak.
          Abbahagytam.

          (...)

Nem ismeri a fáradtság fájdalmát. A túlságosan igénybe vett izmok úgynevezett tejsavat termelnek; ennek kínzó jelenléte figyelmezteti a testünket, hogy elég az erőfeszítésből. Ezt a mindnyájunknak oly ismerős érzést nem ismerte ő; emlékezete szerint, már kora kislánykorában sem. Nemcsak a testi munkát bírta hajnaltól éjfélig, megállás és evés-ivás nélkül akár, hanem a szellemit is: a tanulást, később a dolgozatok átnézését, még később a nyomdai levonatok korrigálását. Hogy ereje végére ért, arra legfeljebb mások figyelmeztethették, látva a sápadtságát, meg ahogy szemhéja a pislogásnál való lehunyást egy pillanattal megtoldta, így lopva magának egy kis magánpihenést.
          Szerintem – ellentétben az ő hitével – ez nem testi adottsága volt, nem örökletes tulajdonság. Vagy valóban közvetve, mint a valóban örökölt – mert édesanyjában is meglevő – szerénységnek és állhatatosságnak eredménye; olyanfajta gyümölcse, melyről ő maga sem adott számot. Ez a kettő – a szerénység és állhatatosság – együtt forogva, főleg szünetlenül együtt forogva, a legjobb áramfejlesztője az akaraterőnek. Ha némán történik – végül valóban született jellemvonásnak tetszik.

         ( ...)
          
          Cserépkályhát csináltattunk a vidéki házba, régi, zöld színű cserepekből. Ahol ezeket a kályhás összeillesztette, ujjnyi vastagon kisárgállott az agyag. Ez elkerülhetetlen – a kályhás hozott is zöld festéket, amivel azokat a kirívó vonalakat be lehet illeszteni a cserepek fűszínébe, de a festést (mert az agyag akkor még nem száradt meg) ránk bízta. A kályha a sarokban áll. A festést Flóra végezte – örömét leli az ilyesmiben –, s mind azon volt, hogy minél több cserépközt beecseteljen a fal felé eső részen is. Nyugtalanná tette a tudat, hogy leghátul – hiába – nem ért oda, maradtak festetlen cserépközök.
          Ez most történt, a héten, 1961. április végén.
          Ilyen volt megismerkedésünk idején is. Nem a látszatra adott; annál sokkal nagyobb gondja volt akár az ilyen fal felőli részek képe. Még az sem foglalkoztatta különösen, ha a látszat ellene szólt.
          Elég jómódúak voltak, de nem öltözködött divatosan. Mércéje az volt, hogy a villamos- – amin bejárt az egyetemre – pótkocsi női utasai közé illeszkedjék, ott se, de másutt se álljon meg rajta a szem. Sem a ruhája miatt, sem más miatt.
          Mikor ledoktorált, tézisét, amely igen érdekes volt – filozófiából doktorált, s egy nálunk ismeretlen franciát, Guyau-t, mutatott be –, az egyetemi szabály szerint ki kellett nyomtatni. Amit hivatalosan be kellett nyújtania példányt, benyújtotta, a többit elrejtette.
          A külszínre mintha neki magának sem lett volna szeme. Pedig nagyon is törődött magával. Mikor már együtt éltünk, összecsiszolódásunk egyik akadálya az volt, hogy lefekvés előtt – bármilyen kezdetleges körülmények közt voltunk is, a dunántúli s alföldi parasztházakban, svájci és dél-francia szállodák legolcsóbb padlásszobájában – félórákat töltött azzal, hogy – nemegyszer fagyasztó hidegben – tetőtől talpig, ha csak egy lavórban is, lemosakodott, s alsóneműjét, harisnyáját is kimosta. Erre adott, minden vonatkozásban; de mondhatni, csak erre, s ezt észrevenni tekintet kellett. Ahogy másnapos hajszálakat csillogtató pulóvere nyakán egy ujjnyi fehér mutatta, hogy alul minden patyolattiszta, hallgatag, hűvös viselkedésében is csak egy-egy gesztus árulta el alatta az érzelmek tengerviharzását, a szenvedély kék lángú hevét.
        
          Szerencsére ezek a jelek oly összhangban voltak egymással, hogy – a trigonometria pontjaihoz hasonlóan – kettő-három is egész táj fölvevésére volt alkalmas. Az emberek még nem tudták, miért, de sokan már két-három szó után rajongásig megszerették Flórát."

(Naplójegyzetek 1961, F., részletek)