Szilveszter estéjére

Fogyó időben

Ritkábban, egyre hatalmasabban

dobban a szív az évben.

Holnap

Szilveszter! S azután? – Mélyebbről,

messzebbről, mind melegebb múltból

bőgnek máris a barmok az esti

ködben a kútnál.

Új, új – beh új – Újév

vár ridegen lent most a laposban. Szánon

szálltunk rá valaha! Emlékszel? Amidőn

új lehetett még az idő. Megújult

– leánydaltól – még a remény; meg

esztendőszámra a hit! Most csak a köd,

meg a nyirkosság. Ha volna is éppen:

mire volna a hó jó?

Egyre szűkülnek

a határvonalak köröttünk, a riadt

nép fülelésében: a közelgő

ágyudörejben.

109 éves lenne

Százkilenc éve, 1902. november másodikán

született Illyés Gyula a Tolna megyei Felső- 

rácegrespusztán. Születése napjának később 

versben állított emléket, s most mi is ezzel 

a költeménnyel emlékezünk.

(Kép: "Ebben a szobában született Illyés Gyula". 
Illyés Gyula élete képekben. Gondolat, 1982, 8. oldal)

Egy sápadt nő egy kis szobában...

     Nem volt riadalom a pusztán,
amikor megszülettem én
váratlanul, hivatlanul tán
halottak estelén,
     novemberben, halottak napján,
gyertyagyújtáskor, amidőn
fejfák tövén a puszta népe
künn térdepelt a dombtetőn,
     harangszókor, mikor a szomszéd
falvak magas sírkertjei
hirtelen testvér-őrtüzekként
elkezdtek fényleni.
     A völgyben egy kis házban akkor
szédült nehéz kínra anyánk.
Elképzelem a téli tájat
és azt az éjszakát:
     egy sápadt nő egy kis szobában
s körül a komor hegytetők
ormán villogó koronákként
lobogó temetők.
     Körül a halál diadalma,
gyertyás, kisértő ünnepély
és lent egy váratlan sikoltás
a párás völgy ölén.
     Fönt sírás, tompa jaj, harangszó
és lentről a völgy, mint meleg
tenyér fölnyújt vigaszul egy csöpp
sikongó életet.

Halottak napjára

Hol van a régi mindenszentek fénye?
A békülő halál szép ünnepélye?
Munkáé most a nap.

A dolgozó halálé.

Halottak napján jöttem én a földre
a szép hajóval. Izgatottan-félve
várom mindegyik év
tél-fordulóján, hogy visszajön értem,
jő fényesen, hogy fölvegye az éjben
elveszett gyermekét.

Beh jó az elsötétités. Megértem,
mennyivel jobb a halál észrevétlen,
meghitt lepel alatt,
akár a szerelem! Hold, tiszta csillag,
te lásd csupán, ki eddig is láthattad
elalélásomat.

Nézz föl, csak az vigasztal.
De ki nézi szekérnek a Göncölt? S medvének! Óriási
meritő kanál, kikészitve.
Már forr a lé.

(Halottak napja, 1943, részlet)

EGY ŐSZ

1

Fáradó szél gyanánt az esztendő lassítva szárnyalását

Lesiklik a magasból, hajladozva zúgnak fáink koronái.

Tetőtlen Július! alig emlékszünk rád, szemünk a földre fordult,

Hol a megtérő év véresen kúszik a csörgő, rőt lapályon.

Megáll nemsokára egy hóviharos éjen: zuzmarás forgószélben

Foszlik jajongva szét a csengő ürbe s véle napos ifjuságunk.

Ittam a forrásból ma este és számban megéreztem

Üzenetedet rút öregség, számban, mellemben, tagjaimban.

Fénylő-rezgő kedvem, mint a lomb foszlott, ágaim,

Gyökereim fázva huzódtak vissza hozzám.

Az utolsó madár átkot kiáltva száll a vérben gőzölgő erdőből.

Mely egykor arcom mutatta, fátylat borít magára a víz.

Fáztam, el kellene mennem, gondoltam, itthagyni ezt a tájat,

Futni, mint hontalan, komor hegyek élén a hold fényes útjait követve.

Vége a játéknak! Tudom én, magam vagyok én hegyeimmel,

Az Isten messze él, ha él, ezt tudom csak, mást nem mondhatok róla.

Futni köpenybe burkolva arcom, hátra se nézve kiáltani:

Egy igazi Urat ismertem itt meg én, a halál csámcsogó hatalmát!

Hanyatlik a nap, köd mossa a völgyeket, hallom

A takarodó nyáj ebeinek csaholását s a gyenge harangszót.

Mintha az utolsó kenet csengetyűzője közeledne felém –

Boruljatok le, fák, helyettem –

2

Az októberi alkony

fénye oly átható volt,

oly szívjáró mint kedvesem

bucsuzó pillantása.

Arany terhétől hajlott

a nyirfák koronája,

csengő lombok közt jártam,

mint emlékeim táján.

Messze-messzire láttam

egy percre önmagamban.

Mezők gőzölták szerte

az égre nyári kedvünk.

Rossz recsegés felel már

bennem, ősz, szeleidre!

Folyóim megvakultak,

diszeim földrehulltak.

Bokraim véres karját

ápolgató ökörnyál,

befonhatnád ősz-nyirkos,

lombtalan bátorságom.

3

Lezúdul a szél a hegyekből – túlérett gyümülcsök,

Nehéz bucsuja s  halál vörhenyes

Árnéyka bolyong a kertünkben; az őszi

Levél bús kérdést csörrentve hullik a nap

Pocsolyái között a hidegülő földre –

Ápold csak telelő szőleident s vigadj,

Boldog apám! S dudolj, dudolj,

Hogy már szagos dongájú hordaid mosogathatod –

Nyári melegében, mit a munka nemes

Gyöngyei koszorúztak: homlokod derülhet:

Tavaszi kedved csillan nemsokára elő

Arany borodban, ha köszöntve a napfénybe emeled –

Föl, föl az égi lángba emeld s múló

Életünkre köszöntsed,

Megért szivünkre, mely mint falevél leng

Szállani vágyva az őszi szelekkel!

4

Emlékszel a havas novemberi

reggelre, amikor

ablakunkat kitárván a völgy

dér gyémántporában csillogott elénk,

hűvös pompájaként a halálnak?

Szemedből még egy percre

Tavasz patak-mosolya villant reám,

A délután kedve! – márciusi

Rügyeken át csörgedezve patakzott

Fejünkre a napfény egyszer az erdőn!

Most mellemen fejed –

Miért szóltál volna? Tudtad,

Hallom,

Szivedbe száraz levelekként zizzentek a percek.

5

Az őszi éjjel íze itt maradt ezen a tájon,

soha közelebb

nem éreztem magam a földhöz.

Az országút két oldalán a szürke köd falai.

Ilyen kihalt városban, félve

álmomban jártam egyszer.

Minden léptemben elmarad valami belőlem,

ködbe felejtődik,

utcáról-utcára, sarokról-sarokra,

zörgő folyók felett hidakról-hidakra

hív tovább egy hang,

mint álmomban,

lassan megyek, lassan, egyre sulyosabban,

gőzölgő fehér források mentén,

a csend,

az öröklét szürke tornyai felé.

6

Észrevétlenül, mint a délutáni ég

borul homlokom alkonyatba; még nem

hagyott el a daloló bátorság, de egyre

lassabban jár mögöttem, meg-megáll, hangját

egyre távolabbról hallom a szürkületben. Dala

völgyi erdők felé hajlik már s hajdani

magosságát siratja bús vízesés gyanánt…

Huszonöt éves koromban

komoran, mint a tűnődő hegyi fák

hallgatom a völgyet,

kardom markolata megnehezül kezemben.

Istentelenül s reménytelenül

nézem a tájat, meleg szemem fátylas délibábot játszik,

felhő kerekedik amottan, hangtalan

villám villan föl, dörgése egyre késik,

fáradt már útrakelni.

Vércse-vijjogás s szél – szél s fent madársírás:

fent már a tél vonul éles kürtjeivel!

- fáim levelei moccanni is félnek:

pihegő ajkak! Lengő-hulló szivek!

Sűrű seregeivel jön már a győzhetetlen –

fegyverem csörrenve bukik ki kezemből.

Vártán, fegyverben is, ölelésre vártam.

Ötvenöt éve történt

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van
nemcsak a katonásan

pattogtatott „vigyázz”-ban,
„tűz”-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hirekben,

a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet

növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurráhkban, énekekben,

hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,
éppoly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben,
színekben, képteremben,

külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban

s abban,
megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorban,
mint légy a borban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél

tányérban és pohárban,
az van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak,
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,

fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;

húnyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor zuhogásban,
ez égig érő rácsban,

a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,


ő les, hiába futnál,
fogoly vagy,
s egyben foglár;
dohányod zamatába,

ruháid anyagába,beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

Aki „kiszállt az időből”

 A Magyar Nemzeti Múzeum október 26-án nyitja meg Teleki Lászlóról rendezett időszaki kiállítását. A 18 órakor kezdődő megnyitó ünnepséget a 19. századi politikusról rendezett egész napos szakmai konferencia előzi meg.

A kiállításhoz kapcsolódó katalógus élére a szerkesztők Illyés Gyula Teleki-drámájához írt bevezetőjének egy részletét választották ki, s ez most alkalmat ad nekünk Illyés és Teleki szellemi kapcsolatának rövid felidézésére.

A Reformkor jelentős politikusának személyisége, élete hosszú ideig foglalkoztatta Illyést. Ennek legjelentősebb bizonyítékát két dráma a Különc és a Kegyenc szolgáltatja. A Kegyenc eredetileg Teleki László feledésbe merült műve volt. Illyés több ízben próbálkozott keveset játszott, kevéssé ismert drámák felújításával, így talált rá 1963-ban a Kegyencre is, melyet átdolgozott.  A személyi kultusz, a hatalom és a lojalitás problémaköre az akkori politikai helyzet legaktuálisabb problémáit boncolgatta, így nem csoda, hogy csak 1968-ban került színpadra.

A másik tragédia, a Különc viszont magának Teleki Lászlónak az alakját, sorstragédiáját dolgozza fel. Szintén 1963-ban íródott, s Illyés egyik legismertebb drámájává vált. E dráma előszavában fogalmazza meg a szerző elgondolását arról a nagyformátumú egyéniségről, aki, ha a körülmények másképpen alakulnak, meghatározója lehetett volna hazája sorsának. Így csak arról dönthetett, vállalja e azt a szerepet, melyet az élet neki rendelt. „Az a tíz-egynéhány hét, amit Teleki a nyilvánosság színpadán kap, eseményeivel, feszültségével, gyors lezajlásával önmagában olyan sűrű, hogy a történetírás is drámainak nevezi. Egy hős – egy egyedüli lény – beöltözik az igazság színeibe, s úgy harcol, hogy elbukva is győz. Miértünk. »Kiesett az időből« - mondhatná rá a hamar fogalmazó jellemzés. Nem; kiszállt, előre repült a maga idejéből.” (Részlet Illyés Gyula: A különc bevezetőjéből, 1963)

Teleki László születésének kétszázadik, halálának százötvenedik évfordulóját ünnepeljük idén.

A kiállítás október 27-től január 31-ig látható a Magyar Nemzeti Múzeumban. 

http://www.hnm.hu/hu/kiall/Exhibition.php?ID=79063
(A beillesztett kép Barabás Miklós festménye: Teleki László, 1861; forrás: Wikipédia)

Illyés Gyula: Ősz felé

 Minden ősz felé úgy közelgek

reménykedve s gyermekül bízva,

mintha egy Édesanya várna

valahol engemet ott vissza.

Régi anyámnál is édesebb;

éri arcomat szemefénye,

békéltető, ki a férfit is

csecsemőként vonja kebelére.

Kedvesemmel járom e rétet,

hol immár őszi szagok szállnak;

derengve emlékszem köténye

illatára e jó anyának.

Múlásnak, ősi nyugalomnak

terjeng e szagokban a titka;

tétován állok s futnék az ő

erős térdei közé vissza.

Tűnődő mosolygás melegszik

a nap körül s kit soha sírni

nem láttatok: szivemet forró

panaszok sulya nehezíti.

Előbb még sírnék s már mosolygok,

úgy érzem az ő közelségét –

fényes felhők lebbennek, mintha

ő nyujtaná a zsebkendőjét.

Az Alapítványról

Az Illyés Gyula Írói Hagyatékáért Alapítvány tíz évvel ezelőtt, 2001-ben jött létre. Célja Illyés Gyula írói hagyatékának gondozása, közkinccsé tétele, szellemiségének méltó megjelenítése, a tárgyi hagyaték megőrzése. Alapító és kuratóriumi tagjai között szerepelnek Illyés Gyula örökösei, és a kultúra területén dolgozó neves szakemberek.

Az Alapítványnak koordináló és tanácsadó szerepe volt 2002-ben az Illyés-centenáriumi év megszervezésében, és 2003-ban az Illyés Gyula Archívum létrehozatalában. Fennállása óta foglalkozik az Archívumba nem került publikált és feldolgozatlan anyagok kezelésével, segítséget nyújtva ezzel kutatóknak, kiadóknak és irodalomszerető érdeklődőknek. Kapcsolatot ápol több irodalommal, kultúrával foglalkozó intézménnyel, mint a Petőfi Irodalmi Múzeum, az Illyés Gyula Archívum, a Magyar Tudományos Akadémia, több kiadó és folyóirat. Kezdeményezi Illyés Gyula műveinek kiadását, kutatását, kutatói programok létrehozását, népszerűsítését. Távlati céljai között szerepel az Illyés-hagyaték megőrzésének és széles körű, teljes bemutatásának biztosítása.

Amennyiben szeretné felvenni a kapcsolatot az Alapítvánnyal, az igy.hagyateka@gmail.com elektronikus címen ér el bennünket.

Első bejegyzés

Ezt a blogot az Illyés Gyula Írói Hagyatékáért Alapítvány hozta létre és szerkeszti. Az oldal célja, hogy Illyés Gyula szellemi örökségét szélesebb körben megismertesse, aktualitását felmutassa és a legújabb kutatásokat figyelemmel kísérje.

"Ide teszem az akácról az illatot.

Ide teszem a Dunáról a fényt,

leányról a mosolyt, a fiuról a dacot;

ebből csinálok költeményt,

Hogy gazdagodjatok.

Mert az illat a fán mégsem kevesebb,

sem a vízen a fény;

a lány s fiú csak szebb s elevenebb

s magam is több vagyok, ha én

általam erősödtetek.

Semmiből nem lesz semmi? S ára van

mindennek, ami valamire jó?

Babrálva e világ dolgaiban

valami mégis ujdonan

marad kezünkben, olvasó!"

/A költő felel/