A Magyar Hírlap szombati (november 24.) számának Hullámtér című rovatában Szabó Palócz Attila Illyés Máriával készített interjúját olvashatjuk. Az író lánya szüleiről, művészbarátok között töltött ifjúkoráról, és a forradalom összetartozás élményéről vall. Ugyancsak szó esik a most megjelenő művekről és a hagyatékban folyó munkáról is.
A cikk a következő linken érhető el:
Az interjú teljes szövege alább olvasható (forrás: Magyar Hírlap Online):
Illyés
Gyula születésének száztizedik évfordulóján, most novemberben kezdte el
folytatásokban közölni az egyik folyóirat a szerző hagyatékából
előkerült, befejezetlen regényét. A tervezett trilógia kidolgozását a
szerző 1956-ban szakította meg, vélhetően azért, mert akkor már nem
lehetett az első két részhez hasonló árnyaltsággal, kritikusan megírni
azt, ami neki fájt, vagyis hogy a paraszti életet 1948 után drasztikusan
tönkretették – mondta el a lapunknak adott interjúban Illyés Mária
művészettörténész, a szerző lánya, aki egyben Illyés Gyula mindmáig
kiadatlan hagyatékának gondozója is.
– Hogyan emlékszik szüleire, mennyire jelentett Önnek meghatározó élményt gyermekkorában az irodalmi közeg, amelyik körülvette?
– A szüleim sokat dolgoztak. Szerényen éltünk. Anyám a
Gyógypedagógiai Főiskolán tanított, de vezette az ott működő lélektani
laboratóriumot is, ahol a fogyatékkal élő gyermekeket vizsgálták, és
segítették elhelyezésüket a különféle gyógypedagógiai intézetekben. Kora
reggel ment el otthonról, és késő délután jött meg – még gyermekszemmel
is észrevehettem, hogy szinte áttetsző volt a fáradtságtól. Az egész
országból érkeztek hozzájuk gonddal, bajjal a családok. Gyermekkorom és
fiatalságom idején apám a világtól elvonultan – főleg Tihanyban – élt.
És amikor velünk volt Budapesten, akkor is a legteljesebb nyugalomra és
csöndre volt szüksége a munkához. Tehát nem volt szabad őt zavarnom,
amikor írt. De amikor együtt volt a család, akár a Józsefhegyi utcai
házban, akár Tihanyban, sokan jártak hozzánk, sok kiváló ember. Így
ismerhettem meg egészen kisgyermekként többek között Németh Lászlót,
Szabó Lőrincet, Kodolányi Jánost, Ferenczy Bénit, Keresztury Dezsőt.
Nemcsak művészek jöttek hozzánk, hanem a szüleim baráti köréhez
tartozott Farkas Ferenc, Bibó István, Sárközi Márta vagy apám nemzeti
bankos kollegái, mint Keviczky Lóránt és felesége, vagy anyám munkahelyi
kolleganői, mint Jankovich Lajosné és férje. Informálisak voltak ezek
az összejövetelek, előfordult, hogy váratlanul toppantak be hozzánk,
főleg – már egy kicsit később – a fiatalabb nemzedékből, Fodor András,
Csoóri Sándor, Juhász Ferenc és mások, néha csak egy-egy telefonhívás
után. Tehát a vendéglátás is igen szerény volt.
– Gyermekszemmel akkoriban milyennek látta, milyennek ismerte meg
édesapja írótársait? Volt esetleg közülük valaki, aki különösen nagy
hatással volt Önre?
– Úgy nőttem föl, hogy nem érzékeltem, szellemileg mennyire
színvonalas, mennyire igényes és színes emberek között élek. A szüleim,
mivel egyébként kevés idejük volt rám, és nem tudtak velem sokat
foglalkozni, megengedték, sőt jó néven vették, ha ott vagyok én is a
társaságban. Sok helyre magukkal vittek. Megszoktam kislány koromban,
hogy ilyenkor az asztal lábánál játszom, később meg a vendégek között
ülhettem, még ha nem értettem is mindent, amiről a beszélgetés folyt.
Apám barátai mind nagyon kedvesek voltak velem. Műveikről akkor még – az
egy Weöres Sándor kivételével – semmit sem tudtam. Még nem ismertem a
betűket, amikor Weöres Sándornak megjelent a Gyümölcskosár című kötete, a
nagyanyám olvasta föl esténként nekem a verseket: valamennyit betéve
fújtam. Weöres Sándor egyébként – még házassága előtt – egy rövid ideig
lakott is nálunk. Jól tudott a gyermekek nyelvén beszélni, szívesen
töltötte az idejét velem, és előfordult, hogy a házunkban lakó
unokatestvéremmel együtt elvitt sétálni. Lemászott velünk az akkor még
szakadékos, bombatölcsérekkel tarkított óbudai lejtőn; anyám elsápadt,
amikor később megtudta. De szeretetet éreztem olyanok részéről is, akik
nemigen elegyedtek szóba velem, mint például Déry Tibor vagy Veres
Péter.
– A családi hatások mellett fel tudja idézni, hogy mi terelte az érdeklődését a művészettörténet felé?
– Apám gyermekkorában szívesen és jól rajzolt, később is mindig
igényes tárgyi környezetet alakított ki maga körül. Ez nem azt jelenti,
hogy drága bútorok vagy szőnyegek vették körül, hanem, hogy a
legegyszerűbb tárgyat is ízléssel választotta ki és helyezte el. Azt
hiszem, családi vonása volt ez, az édesanyjától örökölte. Apám vitt el
először múzeumba, galériákba. Amennyire vissza tudok emlékezni
legkorábbi gyermekkoromra, én is mindig nagyon szerettem a szemnek való
szépet. Amikor először Bernáth Auréléknál jártunk nem tudtam levenni a
tekintetem a falon függő festményekről. Csodáltam Ferenczy Béni
szobrait; lakását a felesége gyönyörűen alakította ki, számomra máig ez
maradt a legszebb megismert otthon. Mindez a hatás nem ért volna, ha nem
ez a családom. Később Franciaországban jártam, lenyűgözött az ottani
vidék, a táj és a városok, az épületek szépsége, a kulturáltan
kialakított környezet, és hát a múzeumokban látottak.
– A művészettörténetben melyik a kedvenc témaköre?
– Két foglalkozásom volt. Éveken át francia nyelvet tanítottam a
Közgazdasági Egyetemen. A tanítást szerettem, mert a pedagógus – miután
becsukja maga mögött az ajtót – szabad ember. Később múzeumban
dolgoztam, a művészet történetéből mindig az érdekelt jobban, ami korban
közelebb volt hozzám, a 19. és a 20. század. Részben apám hagyatéki
munkája miatt eltávolodtam eredeti szakmáimtól, de a művészettörténet és
a francia kultúra vonzása megmaradt – és segít is apám életművének
földolgozásában.
– Gyermekként élte át a forradalmat. Milyen emlékei vannak?
– Nemzedékem számára – tizenévesek voltunk 1956-ban – élet, sors és
eszme; meghatározó emlékeket adott a forradalom. Legfontosabb az
összetartozás és a remény élménye.
– Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeménye a
forradalom és szabadságharc egyik meghatározó versélménye. A forradalom
milyen hatással volt édesapjára?
– A vers alaphangulata nem a forradalom idejét jellemzi, hanem az azt
megelőző évekét, hiszen apám 1949-ben kezdte el írni. 1950-ben már
készen volt a vers. A forradalom napjaiban apám feszült és ideges volt.
Érezte a magyarságot fenyegető tragédiát.
A következő évben, és utána
éveken át, apám depressziós volt, kezelték kórházban is, gyógyszerekkel
is. Ugyanakkor látta a forradalom lélekerősítő hatását, történeti
távlatban megmutatkozó szellemi, eszmei hozadékát.
– Ön kezeli édesapja hagyatékának kiadatlan részét. Milyen érdekességeket rejt még ez az anyag?
– Apám hagyatékának kiadatlan része igen változatos. A jegyzetek,
töredékek, vázlatok, befejezetlen írások nagy része nem való kiadásra,
sok közöttük az egészen fiatalkori, iskoláskori vers, amelyekre apám rá
is írta: nem közölhető. De akadnak még közölhető versek és prózai
írások. Sok rendezési feladat van még hátra.
– Nemrég rendezte sajtó alá Illyés Gyula Ítélet előtt című,
befejezetlenül maradt regényét, amelyik most jelenik meg folytatásokban a
Holmi című folyóiratban. Tudott korábban ennek a kéziratnak a
létezéséről, vagy önt is meglepetésként érte a mű felbukkanása?
– Tudtam, láttam, hogy van több kézírásos próza, de amíg egy mű nincs
legépelve, addig nem észlelhető, hogy mi is valójában. Az idén nagyon
szerencsés voltam, mert váratlanul több segítségem akadt, gyorsabban
ment a munka. Az egyik segítségem, Bod Katalin barátnőm legépelte a
kéziratot, és így felébresztettük a szunnyadásából ezt a mintegy harminc
írófüzetnyi regényt. Észrevettük, hogy befejezetlen ugyan, de apróbb
szerkesztéssel, a nevek egységesítésével, fejezetek kialakításával
élvezhető, sőt nagyon érdekes. A füzetek és a kézírás alapján úgy
láttam, hogy apám 1949 és 1956 között írta. A témája egy szorgalmas,
vagyont gyűjtő asszony időskori pálfordulása; osztogatni kezdi egész
életén át felhalmozott vagyonát, sok humoros és tragikus eseményt
indítva meg ezáltal. Közben pedig Illyés Gyula érzékletesen gördülő
prózában remek társadalom- és lélekrajzot ad a falu lakosairól, a
harmincas évek színes, változatos vidéki életéről. A regénynek az első
két, önmagában kerek része van meg, a harmadik, a második világháború
idején játszódó már nem készült el. A Holmi főszerkesztőjének, a nagy
tapasztalatú, kiváló tájékozottságú Réz Pálnak mutattam meg a legépelt
regényt, és amikor felkínálta, hogy közölni fogja, kértem, hogy apám
születésének száztizedik évfordulóján, novemberben kezdje az első
részlettel.
– Számíthatunk még hasonló alkotások felbukkanására?
– A hagyatékból az évek során már eddig is elég sok kiadatlan vers és
próza került elő. Az elmúlt két évtizedben mintegy száz kiadatlan
verset adtam át folyóiratoknak közlésre, szinte valamennyit kézírásból
írtam le. Most ezekből is megjelent egy válogatás, más – korábban már
közölt – versekkel együtt a Magyar Napló kiadásában Ráadás élet címmel.
Ugyancsak a Magyar Napló folyóirat most megjelenő tematikus Irodalmi
Magazinja fogja Illyés Gyula több, rövidebb prózai írását és versét
közölni, eddig kiadatlanokat. Januárban a Kortársban jelenik majd meg
Illyés Gyula teljesen ismeretlen Ostromnaplójának egy részlete, a
Vigiliában pedig egy érdekesség: a Credo – a Hiszekegy – imádság
fordítása, amelyet apám a hatvanas évek elején, a katolikus egyház
megújítási mozgalmának idején készített egy vidéki plébános kérésére. De
mások írásai is fölbukkannak: például Sándor Kálmán egy dachaui
napjának története, amelyet apámnak küldött el – első életjel-adásként –
mihelyt kiszabadult a táborból. Sándor Kálmán több levelével együtt
nemrégiben közölte ezt a Múlt és Jövő című lap.
– Ön szerint hogyan illeszkedik az Ítélet előtt édesapja életművébe?
– Stílusában, látásmódjában, kvalitásában tökéletesen illyési mű.
Abban tér el apám többi, dokumentumalapú, önéletrajzi indíttatású
regényétől, hogy ez kitalált történet.
– Milyen munkamódszerrel dolgozza fel a hagyatékban maradt műveket?
– A hagyatékkal kapcsolatos munka aprólékos, lassú, és sok felelősséggel jár. Tapintattal, körültekintően
esztétikai ítéleteket is kell hozni. Ezekben sokat segít férjem, Kodolányi Gyula és az irodalmár jó barátaim.
Az én szerepem az, hogy olyan áttekinthető rendet teremtsek a kéziratok között, hogy az utánam jövők is kiismerhessék magukat.
– Mi lehet az oka annak, hogy édesapja félbehagyta az Ítélet előtt című regényét?
– Utóbb megtaláltam egy interjút, amelyben Illyés Gyula úgy
nyilatkozott 1951-ben, hogy Ítélet előtt címmel regényt ír egy dunántúli
falu életéről a harmincas évek közepétől az ötvenes évekig, de
félreteszi, mert sürgősebb munkája akadt. Mi volt az a sürgősebb munka?
Színdarabokat írt akkoriban, azután pedig jött a forradalom. Utána –
gondolom – nem volt kedve elővenni. Apám talán azért sem fejezte be a
trilógiát, mert nem lehetett az első két részhez hasonlóan ugyanolyan
árnyaltan és kritikusan megírni azt, ami neki nagyon fájt, ahogyan a
paraszti, a vidéki életet 1948 után drasztikusan tönkretették. Élete
végén ugyanezt a témát egészen más formában, egy színdarabban írta meg, a
Homokzsákban. Az azonban egészen más, nem is hasonlítható ehhez a
regényhez.
