Hullámverés

Kék ég fölöttem és kék víz alattam:
a csónak alján feküdtem magamban
és soha édesebb
nem volt agyamnak még emlékezet
s nem voltam soha hálásabb irántad,
meg e jótettre-sose fáradt
világ iránt, mint tegnap délután
a hullámverés hús-puha hasán.

Fügebokrok

Mért hagytátok el déli hazátok,
harcolva, csatázva,
– s hajh, mit veszitve! – mi vezetett e
téli szél-kaszálta,
hó-járta határba


s meddig tovább még, légionisták,
meddig nyomakodtok,
egyre lefagyó, egyre kihajtó,
boldogtalan-boldog
konok fügebokrok?


Meddig, gödörből ujra gödörbe
ugorva, lapítva,
s újra kinyúlva, édes húsba burkolt
magvatokat, mint a
bombát, kihajítva


egyre előre?! – Előre! Beh ékes
példáim is vagytok,
ahogy a halál határvonalán is
áttörni akartok
s egyre lefagytok.


Ősz van, takarás ideje, de süt még;
s ti egyre lobogtok;
hadd viselek gondot, rátok is, boldog
szegény hadifoglyok,
vitéz fügebokrok!

Jön az ősz

Jön az ősz, jönnek az őszi nagy alvások!
sűrű borzongások, hosszú ásítások,
melyektől a szív is megleng, mint a levél
Hályogos az ablak, finom párájára
szerelmese nevét irkálja a lányka
s ásít hozzá, hogy majd’ beleomlik szegény.


Ásít jó anyja is; künn az istállóba’
a gazda is lova farára borulva.
Hátra néz a hű ló s ásit ő is egyet –
Ó, ez az unalom! – a beborult égre
harsogó ásítás a barmok bőgése,
ahogyan egymásnak visszafelelgetnek.


Dél volt s már este van. Dől a köd vastagon.
Csöpögnek az ágak. A nyálkás utakon
mint ingó kisértet, csusszanva tünedez
a vén levélhordó – eloszlik a tájról,
bekapta, benyelte a tejhabú távol,
mely lomhán nyújtózva, szuszogva közeleg.


Álmos a költő is, rímei botolnak,
a sor végén egymás karjába omolnak –
hullna velük ő is, hallgatja tünődve
távoli muzsika ki-kifutó zaját,
ahogy nyitják, csukják a kocsma ajtaját
s egy lélekzet jókedv kicsap az esőbe.


Kiért sarat, fagyot nem kell immár tűrni,
ó, drága szerelmem, gyerünk lefeküdni,
nem a mi világunk, mi odaki most van!
Egymással, egymásban hív nyarat keresni,
most jó szerelemmel igazán szeretni,
félig itt a földön s félig már álomban.

A titok

Betübe, képbe, hányszor, s arcba írva
olvastam én is: tépd le ma a rózsát.
Ma! Mert halandó! Mert e ma a titka
minden titoknak! Ma: ez a valóság!


Betübe, képbe s – hajh – szép arcvonások
filmdrámáiba (melyeket az évek
pörgettek) láttam írva a tanácsot;
tépd, ma!… s olvastam az iszonyu érvet:


elhull!… s én kímélve, hogy ne csináljak
se a törékeny tőnek bajt, se másnak,
téptem is – téptem?! Csak e mai Másnap


döbbent rá: nem, nem, nem fértem az élet
titkához! Miért? „Azért, mert nem élted!
Nem a halandót – a halált kimélted!”

Az őszi Tihanyból 6.

Sokszoros szeretet

Minden örömöm megkétszerezem
azonmód, ahogy véled megfeleztem.
Óh, ostobák, kik nem kétszeresen
éltek, kik nem szerettek önfeledten,
nem osztódtok – nem csak szerelemben!
És ostobák mi, százszor ostobábbak,
kik nem hiszünk e szép példaadásnak,
fönnen kiáltja, csak sziveden áll, hogy
kapj egy helyett sorsot két milliárdat –
a szeretettől, mely soha el nem fogy.

Az őszi Tihanyból 5.

Másvilág

Kevés ez az egy élet? Rövid arra,
hogy baj, boldogság, harag, szeretet
oly „bölccsé” gyúrja konok szivemet,
hogy végül is békülten elfogadja:
nincs élete több csak egyetlenegy?
Kevés ez az egy életem? De hisz
mióta veled élek, át lehet
lépnem egy másikba, tiédbe is.
Szép másvilágom! Búmat felező,
minden örömöm megkétszerező!

Az őszi Tihanyból 4.

Diadal


Az arc „megromlik”? Csak elsőnek ér meg.
Az ifjúság szabvány rózsa-szerű
színei – szinfalai – mögül kilépnek,
mint zordon végkifejletben, a Lélek
szerepvivői: jő rángva a Düh,
az Irigység, a Bosszúvágy, – de nézd –
szemérmesen a Jóság is kilép
és mind az addig rejtetten, belül
érlelt erények. Mikor más halódni,
te akkor kezdesz győztesen ragyogni!

Az őszi Tihanyból 3.

Fogoly


Csuklómra csatoltam naponta én is
karóra-bilincsemet: jó, megyek,
merre pórázán gyors időm vezet,
– annak enged a világmindenség is!
Rész voltam, bú- és gondtalan. De mégis
este felé, hogy éreztem: feléd visz
megint az út s megint elérkezett,
hogy órát, tárcát, ruhát letegyek:
be boldog voltam! Nem a világ engem:
én vittem őt megszárnyasult szivemben.

Az őszi Tihanyból 2.

Tél-elő

Nevük-sincs-már virágok nyílanak
az őszi hegyen: a nyári sereg,
az ágáló, hős, hangos, vad szinek
után a rokkantan kúszó csapat –
Didergő nőkként a hűvös szelek
karjai közt rongyosan inganak.
Mit várnak? Ki termékenyíti meg
száraz kelyhüket? Lepkék, darazsak
helyett itt holnap már hófellegek
őrült, fehér méhei rajzanak.

Az őszi Tihanyból 1.

Üres éden


Naponta átböngészem a gyümölcsöst.
Naponta nagyobb öröm, ha akad
a falomb közt, a sárgán gyérülő közt
egy ritka szem, egy árván ottmaradt –
abba képzelem az egész nyarat.
Ömlik a levél, aranyeső támad,
ahogy megrázom a dér-nyalta ágat.
Üres határ, kék ég, tiszta távol.
Magányos Ádámként járom e sápadt
édent, melyből legjobban te hiányzol.

Latinovits 81

Idén szeptember 9-én lenne 81 éves Latinovits Zoltán. A színészkirály évfordulóját országszerte számos esemény, rendezvény, kiadvány és cikk ünnepli. Minthogy Latinovits és Illyés munkássága több ponton is érinti egymást, úgy gondoltuk, érdemes dióhéjban összegyűjteni a legfontosabb kapcsolódási pontokat, hogy az emlékezéshez mi is hozzátehessük a magunk részét.

Latinovits mint Pierre Amiel és Ruttkai mint Corba a Tisztákban

Latinovits az évek során két Illyés-drámában kapott jelentős szerepet. Először 1970-ben a Vígszínházban játszotta a Tiszták című tragédiában Pierre-Amiel pápai legátus szerepét, s ugyanebben az előadásban Corba szerepét Ruttkai Éva vitte. Az erőszak és az erőszak tagadásának küzdelmét, a közösség fennmaradásért, önazonosságért, a hit és meggyőződés védelméért vívott harcát középpontba állító, az aktuális politikai helyzettel félreérthetetlen párhuzamokat mutató drámában azonban nem szerepelhetett sokáig. November 5-én a színház vezetése leváltotta a szerepről, az előző esti Tiszták előadás „veszélyeztetéséért”. Ez az esemény lehetett az egyik oka nem sokkal később a Vígszínházzal való végleges szakításának is. Ezt követően Latinovits 1972-ben immár a Veszprémi színházban alakította bravúrosan a Különc című Illyés-drámában Teleki Lászlót (Telekiről és a Különcről egy korábbi bejegyzésünkben már írtunk).

A fent említett két dráma mellett Latinovits Zoltán mint elsőrangú költőink verseinek tolmácsolója teremtett új, átütő erejű előadói stílust. Értelmező, elemző, ugyanakkor a művet minden mélységében és rezdülésében átélő előadóként értelmezte újra költészetünk remekeit, köztük Illyés Gyula számos jelentős versét, mint az Óda a törvényhozóhoz, Nem volt elég, Bartók, A magánszorgalmú kutyák... 

Illyés egy ízben így nyilatkozott alakításról:  „Latinovits mondta el egyszer jelenlétemben az Örök művek világa című versemet. Akkor én már-már elfelejtettem, nem tartottam jelentékenynek. De ahogy ő elmondta, akkor értettem meg szinte magam is, mi is van abban a versben."

Ez a kettőjük között érezhető kölcsönös tisztelet és figyelem annak a bizonyítéka is, hogy alkotó és előadó kapcsolata nem egyszerű és egyirányú, hiszen a kivételes tehetség befogadói, értelmezői nézőpontja hatással lehet magára a szerőzre is. 

Illyés és Latinovits kapcsolatáról bővebben szól Ablonczy László „A sakál dalol s a pacsirták vonítanak” című tanulmánya az Új Horizont folyóirat 2001/3. számában.

http://www.pikk.hu/ujhorizont/2001_3/24.html

Sándor Kálmán és Illyés levelezése

A Múlt és Jövő folyóirat legújabb (2012/2) számában jelent meg Horváth István tanulmánya Illyés Gyula és Sándor Kálmán 1943 és 1946 közötti levelezéséről, A holokauszt és Illyés Gyula (most megnyíló) levelesládája címmel. A tanulmány az Illyés-hagyatékban fellelt, kiadatlan leveleken alapul.

Illyés egy különösen tragikus korszakban nyújtott segítséget zsidó barátjának: Sándor Kálmánt másfél évig sikerült különböző kórházakban elhelyezni és így a hatóságok szeme elől eltüntetni. De a nyilas hatalomátvétel után Sándort azonnal Dachauba deportálták, egészen 1946-ig semmit nem lehetett tudni sorsáról. Illyés már nyomdába küldte méltatását a halottnak hitt Sándorról. Ekkor azonban postán megérkezett Sándor Kálmán híres Zord Időkje a dachaui pokolról...

http://www.multesjovo.hu/hu/folyoirat/aktualis/2012-2.html

Kiadványok 2.

Nem menekülhetsz - In memoriam Illyés Gyula


A Nap Kiadó In memoriam sorozatában jelent meg a 2002-es Illyés centenáriumi évben ez a Domokos Mátyás által szerkesztett kötet, mely egyaránt válogat az Illyéstől származó és a róla szóló írások között. A négy nagy, magától az írótól kölcsönzött címet viselő fejezetben írók, költők, irodalmárok, kortársak emlékezéseit, kritikáit, leveleit, verseit, véleményeit olvashatjuk. Az írások Illyés életének és életművének jelentős eseményei köré rendeződnek,egymásnak felelgetnek, s a válogatás az író recepciójának is olvasmányos, áttekintő körképét mutatja be.


"Az In memoriam és Emlékezet sorozat célja és rendeltetése, hogy elsősorban a 20. századi magyar irodalom jelentős alkotóinak és immár klasszikus értékű életműveiknek a bemutatását szolgálja az egyes írók munkáival, világával, szellemi sorsával foglalkozó esszék, tanulmányok, kritikák, levelek, személyes jellegű dokumentációk stb. felhasználásával. A sorozat köteteit tehát úgy is lehetne jellemezni, mint olyan monográfiát, amelynek többtucatnyi szerzője van: az író korának és utókorának irodalmi köztudata, esetenként 60-70 különböző szerző változatos műfajú írásainak a tükrében." (részlet a kiadó honlapjáról)

(Válogatta, szerkesztette, összeállította: Domokos Mátyás, Nap Kiadó 2002)
http://www.napkiado.hu/index.php?page=inmemoriam

Napraforgók

Nap hasonmásai, Nap fiai,
nagy aranypillás napraforgók,
vége bókolni, körbe hajlani!
Lenyakazódtok.


Lenyakazódtatok. Még jár a nap.
Fejeteket az őszi fénybe
most rakják száradni: a nagy
Atya elébe.


Nincs több hajlongás, forgás, bókolás.
Mindegyőtök egy nagy meredt szem.
Nézhettek föl már. Nincs vigasztalás.
Nincs felelet sem.

Idény után

          A kelták másfél ezer évvel ezelőtt költöztek délről északra. Mindmáig nem vették észre, hogy ott hidegebb van; köhögnek, prüszkölnek, fagyott lábukat vakarják, reumájukat gyúrogatják, de sem a kettős ablakot, sem a kályhát nem alkalmazzák, miként többtapasztalatú szomszédaik. Mintha a csoportok fölfogó képessége fordított arányban állna tagjaik számával.
          A magyarok jó ezer éve elhagyták azt a sztyeppei hazájukat, ahol csak két évszak: tél és nyár van, de mindmáig nem tudják, hogy új hazájuk három évszakú; itt ősz is van.
          Az ősz a legszebb, a legmegbízhatóbb évszak a Kárpátok, Alpok közti medencében. Előfordulhat, hogy a nyár szeszélyes, s vagy az aszály, vagy a borulat végletébe csap. A másutt tavasznak nevezett gyors átmenet a fagyból a verejtékezésbe rövidségében is oly megbízhatatlan, hogy kétségbe vonható: van-e egyáltalában, s nemcsak egy külföldi szó keres itt helyet.
          Az ősz minden évben meghozza – szótartóan és pontosan – a maga három-négy aranyhetét. Etelközben és Dentumogériában augusztus végén kezdődik az esős évszak. Néhány felhő átsodródik Magyarországba is. De aztán ismét kisüt a nap, s a falevelek makulátlan ég alatt édes melegben kezdik el áhítatos hullongásukat, amely mint valami ünnepsorozat, végeláthatatlannak ígérkezik. A levegőben mustillat, majd murciillat száll, a tömjén helyettesítéséül.
          Egy kitűnő szemű, de nehéz mondatfűzésű magyar klasszikus, Eötvös József már száz évvel ezelőtt hosszú lapokon át hívta fel hontársai figyelmét a sors e ritka áldására legtöbbet emlegetett, legnagyobb hatású regénye elején. A legkisebb eredmény nélkül, akaratlanul is azt a hiedelmet keltve, hogy a sokat emlegetett műnek még emlegetői, az irodalomtörténészek sem olvasták az elejét sem.
                   Legszebb és legsajátosabb szép évszakuk beköszöntésekor a magyarok sietve elhagyják illatos erdeiket, kék selyem vizeiket; gondosan kiterelik onnan gyermekeiket is. Hasonló égtájú országokban az iskolák október-november közt nyílnak. Diákjaink a hajdani Habsburg-birodalom központi éghajlatának megfelelően, fejtetőre állított monarchikus ragaszkodásból a szeptemberi forró napokban irkákra hajolva verejtékeznek, s csak ablakon át bámulják az eget, várván, hogy legalább az óraközi szünetben focizhassanak egyet az iskolaudvarban, félmeztelenre vetkőzve.
          A Balaton partjain nincs egy lélek sem. Teljes csönd. A víztükör, mintha csak a lubickolók távozta miatt nyugodott volna meg; fölterített kék selyemabrosz, egy ránc nélkül. Az utakon bíborszőnyegek. Távolról szarvasbőgés és vadkacsaszárny-csattogás.
          És csönd és csönd. Az értő, aki a természetet csönddel koronázva szereti, most siessen oda, s élvezze ezt a háborítatlan befejezettséget, addig, amíg a honiak föl nem fedezik.
          Ez az aranykor két félidőre osztható. Amikor a szállodákban és a nyári vendéglőkben még ott van a személyzet, s amikor már nincs ott. Az első félidőben azt az elégtételt ízlelhetjük, amely a hosszú ideig félreismert, de aztán mégiscsak fölismert lángelmék élménye lehet. Beléptünkkor a terem minden pincére összesúg, szolgálatkész nyaktartással felénk siet; az üzletvezető személyesen fújja le a széket; a szakács várakozva dugja ki fél fülét a kis tolóablakon, hogy minél előbb munkába láthasson; a népi zenész zeneeszközét állához, kisded táborát maga mögé rendezvén hozzánk sompolyog, rejtelmesen kitalálván kedvenc dalunkat. A második félidőben úgy érezzük, mintha raktárnoki vagy anyagtelep-felügyelői állást nyertünk volna. Magányosan, de méltóságot adó felelősséggel lépdelünk a végtelen teremtésben.

                                                                                                                                   (Elvezető a Balatonhoz, Naplójegyzetek, 1962)