Idény után

          A kelták másfél ezer évvel ezelőtt költöztek délről északra. Mindmáig nem vették észre, hogy ott hidegebb van; köhögnek, prüszkölnek, fagyott lábukat vakarják, reumájukat gyúrogatják, de sem a kettős ablakot, sem a kályhát nem alkalmazzák, miként többtapasztalatú szomszédaik. Mintha a csoportok fölfogó képessége fordított arányban állna tagjaik számával.
          A magyarok jó ezer éve elhagyták azt a sztyeppei hazájukat, ahol csak két évszak: tél és nyár van, de mindmáig nem tudják, hogy új hazájuk három évszakú; itt ősz is van.
          Az ősz a legszebb, a legmegbízhatóbb évszak a Kárpátok, Alpok közti medencében. Előfordulhat, hogy a nyár szeszélyes, s vagy az aszály, vagy a borulat végletébe csap. A másutt tavasznak nevezett gyors átmenet a fagyból a verejtékezésbe rövidségében is oly megbízhatatlan, hogy kétségbe vonható: van-e egyáltalában, s nemcsak egy külföldi szó keres itt helyet.
          Az ősz minden évben meghozza – szótartóan és pontosan – a maga három-négy aranyhetét. Etelközben és Dentumogériában augusztus végén kezdődik az esős évszak. Néhány felhő átsodródik Magyarországba is. De aztán ismét kisüt a nap, s a falevelek makulátlan ég alatt édes melegben kezdik el áhítatos hullongásukat, amely mint valami ünnepsorozat, végeláthatatlannak ígérkezik. A levegőben mustillat, majd murciillat száll, a tömjén helyettesítéséül.
          Egy kitűnő szemű, de nehéz mondatfűzésű magyar klasszikus, Eötvös József már száz évvel ezelőtt hosszú lapokon át hívta fel hontársai figyelmét a sors e ritka áldására legtöbbet emlegetett, legnagyobb hatású regénye elején. A legkisebb eredmény nélkül, akaratlanul is azt a hiedelmet keltve, hogy a sokat emlegetett műnek még emlegetői, az irodalomtörténészek sem olvasták az elejét sem.
                   Legszebb és legsajátosabb szép évszakuk beköszöntésekor a magyarok sietve elhagyják illatos erdeiket, kék selyem vizeiket; gondosan kiterelik onnan gyermekeiket is. Hasonló égtájú országokban az iskolák október-november közt nyílnak. Diákjaink a hajdani Habsburg-birodalom központi éghajlatának megfelelően, fejtetőre állított monarchikus ragaszkodásból a szeptemberi forró napokban irkákra hajolva verejtékeznek, s csak ablakon át bámulják az eget, várván, hogy legalább az óraközi szünetben focizhassanak egyet az iskolaudvarban, félmeztelenre vetkőzve.
          A Balaton partjain nincs egy lélek sem. Teljes csönd. A víztükör, mintha csak a lubickolók távozta miatt nyugodott volna meg; fölterített kék selyemabrosz, egy ránc nélkül. Az utakon bíborszőnyegek. Távolról szarvasbőgés és vadkacsaszárny-csattogás.
          És csönd és csönd. Az értő, aki a természetet csönddel koronázva szereti, most siessen oda, s élvezze ezt a háborítatlan befejezettséget, addig, amíg a honiak föl nem fedezik.
          Ez az aranykor két félidőre osztható. Amikor a szállodákban és a nyári vendéglőkben még ott van a személyzet, s amikor már nincs ott. Az első félidőben azt az elégtételt ízlelhetjük, amely a hosszú ideig félreismert, de aztán mégiscsak fölismert lángelmék élménye lehet. Beléptünkkor a terem minden pincére összesúg, szolgálatkész nyaktartással felénk siet; az üzletvezető személyesen fújja le a széket; a szakács várakozva dugja ki fél fülét a kis tolóablakon, hogy minél előbb munkába láthasson; a népi zenész zeneeszközét állához, kisded táborát maga mögé rendezvén hozzánk sompolyog, rejtelmesen kitalálván kedvenc dalunkat. A második félidőben úgy érezzük, mintha raktárnoki vagy anyagtelep-felügyelői állást nyertünk volna. Magányosan, de méltóságot adó felelősséggel lépdelünk a végtelen teremtésben.

                                                                                                                                   (Elvezető a Balatonhoz, Naplójegyzetek, 1962)