Az ítéletmondóhoz

                                                   „Maecenas atavis…” –
                                                                           Horatius


Munkám csak te veszed semmibe. Semmiből
én is főt s derekat fölfele szoktató
máris szembetünő művet emeltem, új
útjelzőt, e szeles, puszta homokmezőn.


Én sem múlok el így jeltelen. A halál
döntsön földre ma bár: űr marad ott, ahol
álltam, gyűrübe ráng ott a futó idő,
mint szobrot kerüli, érleli a hiányt.


Fölnéz rám, amiből jöttem, az alja-nép.
Bajjal tört utamon – mint hegyi sűrün át
kézzel tartva a gallyt a követők előtt –
úgy jöttem, hogy az út neki is út legyen.


S vár és jelre figyel s nagy fülelése tág
csöndjében ma rekedt hangom, az ismerős,
jólhordó közeget lel; ami terhe volt,
szétcsattan ragyogón, mint a megért vihar.


Nem fojthatja el azt semmi. A nagy család
bólint rá: szavamat mondja a tömzsi kún
vincellér, a szikár jász kubikos, a hű
székely, mind aki szót ért, magyarán magyart.


Tömbként állok. Üres füllel a szóra már
s bölcs érvekre; komor arccal, ahogy e kor
megformált. Mereven jobbom előre int,
daccal, mint amidőn fegyver előtt meredt.

Élvén sokszorosan így jelenek meg az
ökrénél szomorúbb szolgalegény előtt,
így ott, hol vacsorát már a szopós se vár –
Állok csak s mutatok s egyre emelkedem.

Újszülött

Ilyen kormos hajjal
angyal, angyalom,
honnan jöttél, messzi
és legközelebbi
kedves rokonom?


Óriásként, felhők
közül, félszegen
hajlok rád köszöntőn,
köszöntlek e földön,
pici idegen!


Nem hall még, nem lát még,
roppant anyaméh
ez a világ néki –
– Jobb volt az a régi!
sírja fölfelé.


Szeme ferdén szétáll,
mintha kínai
lett volna s most fogna
csak a magyarokra
hasonlítani.


Mintha most érkezne,
elvétve a célt,
Kínából, Japánból,
egy ősi hazából
örökségiért.


Füstös mennyországból
havas hajnalon
most érkezett messzi
és legközelebbi
kedves rokonom,


hogy mennék eléd én,
hogy menne anyád,
hogy neved, vallásod,
országod, lakásod,
hamar megtaláld.


Ide küldtek, mint a
cím a ládikán,
ide szól e homlok,
szem, száj, ilyet hordott
anyám, nagyapám.


Száz közt, százezer közt,
azon hirtelen,
akármi a próba,
megismertem volna:
ezt küldték nekem!


Itten vagy te otthon,
most s mindenkoron,
itt bontja ki minden
értékedet isten,
drága csomagom.


Mint csillag a vízre,
lomb közé a fény,
kerek arcod ebbe
a népbe illik be
itt lesz jó helyén.


Itt lesz hazád, házad,
anyád, itt leszek
apádnak én ködlő
jövőmmel dúlt költő,
míg el nem veszek.


Karollak, karol majd
más is, nemcsak én!
Itt vár, mint a kezdet,
a vég, meg a gyermek,
a végső remény,


kormoshajú kislány,
pici mongolom,
ó titkosan messzi
és legközelebbi
kedves rokonom!

Rajz, eltépésre

A József Attila-emlékmű Balatonszárszón

A második világháború végső szakaszában, az 1944-es német megszállás után Illyés bujkálni kényszerült. Ennek során vetődött el Balatonszárszóra, ahol csaknem hét évvel korábban - éppen 75 éve - József Attila életét vesztette. A háború pusztítása, a menekülés és az emlékek miatti veszteség érzésnek szép lenyomatát őrzi a következő vers. Illyés több művében (versben, prózában) emlékezett halott költőtársára, melyek közül ez talán az egyik legszebb. Érdekessége, hogy a versszakok során  a látószög lassan szűkülni kezd, a fények elborulnak, a költő és az egykori barát-rivális közelítenek egymáshoz, s végül - amint a sínpárok is találkoznak a szemhatáron  -  az út végéhez érkezve a halottal való azonosulás képével zárul a költemény.


Sárga a fa, de sárgább
a fák között a ház.
A völgyből – gyöngy a vízből –
négy réce igyekszik föl:
négyféle hápogás.


Egy karéj világoskék,
egy karéj Balaton;
aztán sötétebb kékben
a fehérfelhős égben
a tihanyi halom.


És lent a sín, amelyen
lassan hét éve már
kijött a sárga ködből
– várta az árva költő –
egy meghívott halál.


Üres a sín, az úton
kocsi kocsi után;
dől Pestről, a Dunától
a menekülő tábor,
a rémült karaván.


Már októberi árnyék
alatt ülök, ülök;
négy napja hegyen-völgyön
mentettem volna bőröm –
már nem menekülök.


Park itt a faluszéle,
végig dísz juharok
állnak vigyázzba szinte –
kössön föl az egyikre,
akinek sok vagyok.


Öt perc a temető csak,
harangszóval teli.
Hullnak fejemre bőven,
temetnek békítően
a csend göröngyei.


Ki ágyát adta egykor,
hogy osszam meg vele,
ki sorsát eddig birta,
üres a költő sírja,
hajítsanak bele.

                                Szárszó, 1944. okt. 17.

Az ítélőerő kritikája - Illyés a Magyar Hírlapban

A Magyar Hírlap szombati (november 24.) számának Hullámtér című rovatában Szabó Palócz Attila Illyés Máriával készített interjúját olvashatjuk. Az író lánya szüleiről, művészbarátok között töltött ifjúkoráról, és a forradalom összetartozás élményéről vall. Ugyancsak szó esik a most megjelenő művekről és a hagyatékban folyó munkáról is.

A cikk a következő linken érhető el:

http://www.magyarhirlap.hu/hullamter/az-iteloero-kritikaja

Az interjú teljes szövege alább olvasható (forrás: Magyar Hírlap Online):

Illyés Gyula születésének száztizedik évfordulóján, most novemberben kezdte el folytatásokban közölni az egyik folyóirat a szerző hagyatékából előkerült, befejezetlen regényét. A tervezett trilógia kidolgozását a szerző 1956-ban szakította meg, vélhetően azért, mert akkor már nem lehetett az első két részhez hasonló árnyaltsággal, kritikusan megírni azt, ami neki fájt, vagyis hogy a paraszti életet 1948 után drasztikusan tönkretették – mondta el a lapunknak adott interjúban Illyés Mária művészettörténész, a szerző lánya, aki egyben Illyés Gyula mindmáig kiadatlan hagyatékának gondozója is.

– Hogyan emlékszik szüleire, mennyire jelentett Önnek meghatározó élményt gyermekkorában az irodalmi közeg, amelyik körülvette?

– A szüleim sokat dolgoztak. Szerényen éltünk. Anyám a Gyógypedagógiai Főiskolán tanított, de vezette az ott működő lélektani laboratóriu­mot is, ahol a fogyatékkal élő gyermekeket vizsgálták, és segítették elhelyezésüket a különféle gyógypedagógiai intézetekben. Kora reggel ment el otthonról, és késő délután jött meg – még gyermekszemmel is észrevehettem, hogy szinte áttetsző volt a fáradtságtól. Az egész országból érkeztek hozzájuk gonddal, bajjal a családok. Gyermekkorom és fiatalságom idején apám a világtól elvonultan – főleg Tihanyban – élt. És amikor velünk volt Budapesten, akkor is a legteljesebb nyugalomra és csöndre volt szüksége a munkához. Tehát nem volt szabad őt zavarnom, amikor írt. De amikor együtt volt a család, akár a Józsefhegyi utcai házban, akár Tihanyban, sokan jártak hozzánk, sok kiváló ember. Így ismerhettem meg egészen kisgyermekként többek között Németh Lászlót, Szabó Lőrincet, Kodolányi Jánost, Ferenczy Bénit, Keresztury Dezsőt. Nemcsak művészek jöttek hozzánk, hanem a szüleim baráti köréhez tartozott Farkas Ferenc, Bibó István, Sárközi Márta vagy apám nemzeti bankos kollegái, mint Keviczky Lóránt és felesége, vagy anyám munkahelyi kolleganői, mint Jankovich Lajosné és férje. Informálisak voltak ezek az összejövetelek, előfordult, hogy váratlanul toppantak be hozzánk, főleg – már egy kicsit később – a fiatalabb nemzedékből, Fodor András, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc és mások, néha csak egy-egy telefonhívás után. Tehát a vendéglátás is igen szerény volt.

– Gyermekszemmel akkoriban milyennek látta, milyennek ismerte meg édesapja írótársait? Volt esetleg közülük valaki, aki különösen nagy hatással volt Önre?

– Úgy nőttem föl, hogy nem érzékeltem, szellemileg mennyire színvonalas, mennyire igényes és színes emberek között élek. A szüleim, mivel egyébként kevés idejük volt rám, és nem tudtak velem sokat foglalkozni, megengedték, sőt jó néven vették, ha ott vagyok én is a társaságban. Sok helyre magukkal vittek. Megszoktam kislány koromban, hogy ilyenkor az asztal lábánál játszom, később meg a vendégek között ülhettem, még ha nem értettem is mindent, amiről a beszélgetés folyt. Apám barátai mind nagyon kedvesek voltak velem. Műveikről akkor még – az egy Weöres Sándor kivételével – semmit sem tudtam. Még nem ismertem a betűket, amikor Weöres Sándornak megjelent a Gyümölcskosár című kötete, a nagyanyám olvasta föl esténként nekem a verseket: valamennyit betéve fújtam. Weöres Sándor egyébként – még házassága előtt – egy rövid ideig lakott is nálunk. Jól tudott a gyermekek nyelvén beszélni, szívesen töltötte az idejét velem, és előfordult, hogy a házunkban lakó unokatestvéremmel együtt elvitt sétálni. Lemászott velünk az akkor még szakadékos, bombatölcsérekkel tarkított óbudai lejtőn; anyám elsápadt, amikor később megtudta. De szeretetet éreztem olyanok részéről is, akik nemigen elegyedtek szóba velem, mint például Déry Tibor vagy Veres Péter.

– A családi hatások mellett fel tudja idézni, hogy mi terelte az érdeklődését a művészettörténet felé?

– Apám gyermekkorában szívesen és jól rajzolt, később is mindig igényes tárgyi környezetet alakított ki maga körül. Ez nem azt jelenti, hogy drága bútorok vagy szőnyegek vették körül, hanem, hogy a legegyszerűbb tárgyat is ízléssel választotta ki és helyezte el. Azt hiszem, családi vonása volt ez, az édesanyjától örökölte. Apám vitt el először múzeumba, galériákba. Amennyire vissza tudok emlékezni legkorábbi gyermekkoromra, én is mindig nagyon szerettem a szemnek való szépet. Amikor először Bernáth Auréléknál jártunk nem tudtam levenni a tekintetem a falon függő festményekről. Csodáltam Ferenczy Béni szobrait; lakását a felesége gyönyörűen alakította ki, számomra máig ez maradt a legszebb megismert otthon. Mindez a hatás nem ért volna, ha nem ez a családom. Később Franciaországban jártam, lenyűgözött az ottani vidék, a táj és a városok, az épületek szépsége, a kulturáltan kialakított környezet, és hát a múzeumokban látottak.

– A művészettörténetben melyik a kedvenc témaköre?

– Két foglalkozásom volt. Éveken át francia nyelvet tanítottam a Közgazdasági Egyetemen. A tanítást szerettem, mert a pedagógus – miután becsukja maga mögött az ajtót – szabad ember. Később múzeumban dolgoztam, a művészet történetéből mindig az érdekelt jobban, ami korban közelebb volt hozzám, a 19. és a 20. század. Részben apám hagyatéki munkája miatt eltávolodtam eredeti szakmáimtól, de a művészettörténet és a francia kultúra vonzása megmaradt – és segít is apám életművének földolgozásában.

– Gyermekként élte át a forradalmat. Milyen emlékei vannak?

– Nemzedékem számára – tizenévesek voltunk 1956-ban – élet, sors és eszme; meghatározó emlékeket adott a forradalom. Legfontosabb az összetartozás és a remény élménye.

– Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeménye a forradalom és szabadságharc egyik meghatározó versélménye. A forradalom milyen hatással volt édesapjára?

– A vers alaphangulata nem a forradalom idejét jellemzi, hanem az azt megelőző évekét, hiszen apám 1949-ben kezdte el írni. 1950-ben már készen volt a vers. A forradalom napjaiban apám feszült és ideges volt. Érezte a magyarságot fenyegető tragédiát.
A következő évben, és utána éveken át, apám depressziós volt, kezelték kórházban is, gyógyszerekkel is. Ugyanakkor látta a forradalom lélekerősítő hatását, történeti távlatban megmutatkozó szellemi, eszmei hozadékát.

– Ön kezeli édesapja hagyatékának kiadatlan részét. Milyen érdekességeket rejt még ez az anyag?

– Apám hagyatékának kiadatlan része igen változatos. A jegyzetek, töredékek, vázlatok, befejezetlen írások nagy része nem való kiadásra, sok közöttük az egészen fiatalkori, iskoláskori vers, amelyekre apám rá is írta: nem közölhető. De akadnak még közölhető versek és prózai írások. Sok rendezési feladat van még hátra.

– Nemrég rendezte sajtó alá Illyés Gyula Ítélet előtt című, befejezetlenül maradt regényét, amelyik most jelenik meg folytatásokban a Holmi című folyóiratban. Tudott korábban ennek a kéziratnak a létezéséről, vagy önt is meglepetésként érte a mű felbukkanása?

– Tudtam, láttam, hogy van több kézírásos próza, de amíg egy mű nincs legépelve, addig nem észlelhető, hogy mi is valójában. Az idén nagyon szerencsés voltam, mert váratlanul több segítségem akadt, gyorsabban ment a munka. Az egyik segítségem, Bod Katalin barátnőm legépelte a kéziratot, és így felébresztettük a szunnyadásából ezt a mintegy harminc írófüzetnyi regényt. Észrevettük, hogy befejezetlen ugyan, de apróbb szerkesztéssel, a nevek egységesítésével, fejezetek kialakításával élvezhető, sőt nagyon érdekes. A füzetek és a kézírás alapján úgy láttam, hogy apám 1949 és 1956 között írta. A témája egy szorgalmas, vagyont gyűjtő asszony időskori pálfordulása; osztogatni kezdi egész életén át felhalmozott vagyonát, sok humoros és tragikus eseményt indítva meg ezáltal. Közben pedig Illyés Gyula érzékletesen gördülő prózában remek társadalom- és lélekrajzot ad a falu lakosairól, a harmincas évek színes, változatos vidéki életéről. A regénynek az első két, önmagában kerek része van meg, a harmadik, a második világháború idején játszódó már nem készült el. A Holmi főszerkesztőjének, a nagy tapasztalatú, kiváló tájékozottságú Réz Pálnak mutattam meg a legépelt regényt, és amikor felkínálta, hogy közölni fogja, kértem, hogy apám születésének száztizedik évfordulóján, novemberben kezdje az első részlettel.

– Számíthatunk még hasonló alkotások felbukkanására?

– A hagyatékból az évek során már eddig is elég sok kiadatlan vers és próza került elő. Az elmúlt két évtizedben mintegy száz kiadatlan verset adtam át folyóiratoknak közlésre, szinte valamennyit kézírásból írtam le. Most ezekből is megjelent egy válogatás, más – korábban már közölt – versekkel együtt a Magyar Napló kiadásában Ráadás élet címmel. Ugyancsak a Magyar Napló folyóirat most megjelenő tematikus Irodalmi Magazinja fogja Illyés Gyula több, rövidebb prózai írását és versét közölni, eddig kiadatlanokat. Januárban a Kortársban jelenik majd meg Illyés Gyula teljesen ismeretlen Ostromnaplójának egy részlete, a Vigiliában pedig egy érdekesség: a Credo – a Hiszekegy – imádság fordítása, amelyet apám a hatvanas évek elején, a katolikus egyház megújítási mozgalmának idején készített egy vidéki plébános kérésére. De mások írásai is fölbukkannak: például Sándor Kálmán egy dachaui napjának története, amelyet apámnak küldött el – első életjel-adásként – mihelyt kiszabadult a táborból. Sándor Kálmán több levelével együtt nemrégiben közölte ezt a Múlt és Jövő című lap.

– Ön szerint hogyan illeszkedik az Ítélet előtt édesapja életművébe?

– Stílusában, látásmódjában, kvalitásában tökéletesen illyési mű. Abban tér el apám többi, dokumentumalapú, önéletrajzi indíttatású regényétől, hogy ez kitalált történet.

– Milyen munkamódszerrel dolgozza fel a hagyatékban maradt műveket?

– A hagyatékkal kapcsolatos munka aprólékos, lassú, és sok felelősséggel jár. Tapintattal, körültekintően
esztétikai ítéleteket is kell hozni. Ezekben sokat segít férjem, Kodolányi Gyula és az irodalmár jó barátaim.
Az én szerepem az, hogy olyan áttekinthető rendet teremtsek a kéziratok között, hogy az utánam jövők is kiismerhessék magukat.

– Mi lehet az oka annak, hogy édesapja félbehagyta az Ítélet előtt című regényét?

– Utóbb megtaláltam egy interjút, amelyben Illyés Gyula úgy nyilatkozott 1951-ben, hogy Ítélet előtt címmel regényt ír egy dunántúli falu életéről a harmincas évek közepétől az ötvenes évekig, de félreteszi, mert sürgősebb munkája akadt. Mi volt az a sürgősebb munka? Színdarabokat írt akkoriban, azután pedig jött a forradalom. Utána – gondolom – nem volt kedve elővenni. Apám talán azért sem fejezte be a trilógiát, mert nem lehetett az első két részhez hasonlóan ugyanolyan árnyaltan és kritikusan megírni azt, ami neki nagyon fájt, ahogyan a paraszti, a vidéki életet 1948 után drasztikusan tönkretették. Élete végén ugyanezt a témát egészen más formában, egy színdarabban írta meg, a Homokzsákban. Az azonban egészen más, nem is hasonlítható ehhez a regényhez.

Illyés a Klubrádióban

Ma délelőtt 10 órakor a Klubrádió Klubdélelőtt című műsorának vendége Illyés Mária, az új verseskötetről és az Ítélet előtt című regényről és a hagyatékról beszélget a műsorvezető Kun Zsuzsával.

A Klubdélelőtt műsora a Klubrádió honlapján:
http://www.klubradio.hu/cikk.php?id=&cid=149485#c

Online rádióhallgatás:
http://belepes.net/radio/klubradio

Evezés

Evezek. Mint a szárny kitárul
s mélybe feszül a két lapát.
Rántok rajtuk és élvezem, hogy’
siklunk tovább.


Jó vinni téged! Mosolyogsz? Lám,
neked mi súgta meg,
hogy ettől is jobban enyémnek
éreztelek?


Mindentől, mi úgy jó nekem, hogy
még jobb neked!

F.

Illyés Gyula és Flóra budapesti otthonuk előtt

"Bejön kopogtatás nélkül a szobámba. Kiviszi az asztalról a csészéket. Írást mímelve szemem sarkából követem karcsú termete nesztelen haladását. Kimegy, halkan becsukja az ajtót, én meg csak bámulok a jelenség után. Ki ez? Mi ez?"

...József Attila utolsó szerelme, a Flóra-versek ihletője, Szondi Lipót tanítványa, a Gyógypedagógia Főiskola igazgatója, Illyés Gyuláné... csupa megnevezés, címke, minősítés, ítélet és megítélés. A József Attila utolsó hónapjairól című vallomás- és dokumentumkönyv, tanulmányok és számos gyógypedagógiai munka szerzője, férje műveinek szerkesztője, akitől, ha keresünk, könnyen találhatunk olvasnivalót. De mit találhatunk róla? Sokan ismerték, sokan tudnak vagy tudni vélnek, véleményt formálnak az alapján, ami tudható. De mi tudható? Egy rejtőzködő személyiség, amelynek a lenyomata másokban maradt csak meg, amelynek körvonalait csak a másokban való tükröződésén keresztül rajzolja ki a fény.

Barátok, családtagok, tanítványok vallottak róla és hozzá való viszonyukról. Álljon itt néhány részlet valakitől, aki sokáig szemlélhette, úgy, ahogy talán ő maga szerette volna legkevésbé: mindenhez és mindenkihez való viszonyítás nélkül.

Ma százhét éves lenne.

          "Életem nagy élménye nem az, hogy háborúkat s forradalmakat élhettem résztvevőként meg, hogy remekművein át megismertem a fehér civilizációt, s annak is úgy-ahogy alkotó részese lehettem. Életem legnagyobb s legtartalmasabb élménye, hogy megismerhettem egy jellemet.

          Ez a jellem egy nőben lakik; Magyarországon, Budapesten. Így mások is megismerhették. Ez könnyebbségemre szolgál. Az ő tapasztalataik s akaratlan megfigyeléseik ellenőrizhetik az enyéimet. Vagyis én szabadabban beszélhetek; ha tévedek, van, ami helyreigazít: igazamat más tanúvallomás erősíti.

          
          Huszonegy éve élünk együtt. Ennek egy részét úgy, hogy otthoni munkánkra, evésre, hálásra csak egy szobánk volt, egy fekhelyünk. Huszonegy év kellett, hogy ráeszméljek a csodára, amit az összeismerkedésünk első pillanatától kerek szemmel kellett volna néznem: külön lény.
          De mért nem is figyeltem?
          Végtagjaim közül a legfontosabbon, a jobb kezemen áll meg legkevesebbszer a szemem. Azért, mert tökéletesen teszi a dolgát. Azért, mert – noha a tekintet legtöbbet feléje irányul – sose ő maga a gondom; hanem ujjaim közt a toll vagy a csavarhúzó, azaz még pontosabban: a toll hegye alatt a betű, a csavarhúzó végén a ki- vagy befelé forgó csavar.
          Az első pillanattól fogva természetesnek vettem, hogy ilyen.
          Nem; a második pillanattól fogva. Az első pillanatban belerendültem. Valóban villámcsapásszerű volt, ahogy látványát – rögtön egész lényét – magamba fogadtam.
          Hanem ez a villámszerű ütés nem terített le. Nyilván átváltoztatott. Egy olyan régió lakójává emelt, ahol minden úgy és oly természetes, mint ő.
          
          Ő maga formálta magát.
          
         ( ...)
          
          A rendkívüli egyéniség első ismertetőjele, hogy nem személyével tűnik ki, hanem azzal, amit végez.
     
          Már esztendők óta együtt éltünk, amikor megkérdeztem tőle, a neki címzett levelek átadásakor:
          – Mért teszi ez is a neved elé, hogy dr.?
          – Orvosnak gondol. Beteget vizsgálunk mi is.
          – De mintha az Athenaeum egy régibb fedőlapján is láttam volna a neved mellett ezt a dr.-t. Doktorátusod van?
          Várt a válasszal; pontosan addig, míg az arcára futott pirosság vissza nem húzódott.
          – Orvos vagy?
          – Nem.
          – Hanem?
          A pirosság újabb dagály-apály benyomulása után:
          – Filozófiából doktoráltam.


          – Elolvasnám a disszertációd.
          – Ne inkább.
          – Hogy sose láttam! Eldugtad? Mind? Hisz nyilván ki is nyomtatták! Hány példányban? Ezen mi a takargatnivaló? Egy legalább ott lehetne a kedves könyveid közt. (Ezeket a könyvszekrénye alján külön őrzi.)
          – Volt több példányom is.
          – Hol vannak?
          Ismerem az oldalról fölfelé irányított pillantását a sarokba szorított vallatásnak.
          Abbahagytam.

          (...)

Nem ismeri a fáradtság fájdalmát. A túlságosan igénybe vett izmok úgynevezett tejsavat termelnek; ennek kínzó jelenléte figyelmezteti a testünket, hogy elég az erőfeszítésből. Ezt a mindnyájunknak oly ismerős érzést nem ismerte ő; emlékezete szerint, már kora kislánykorában sem. Nemcsak a testi munkát bírta hajnaltól éjfélig, megállás és evés-ivás nélkül akár, hanem a szellemit is: a tanulást, később a dolgozatok átnézését, még később a nyomdai levonatok korrigálását. Hogy ereje végére ért, arra legfeljebb mások figyelmeztethették, látva a sápadtságát, meg ahogy szemhéja a pislogásnál való lehunyást egy pillanattal megtoldta, így lopva magának egy kis magánpihenést.
          Szerintem – ellentétben az ő hitével – ez nem testi adottsága volt, nem örökletes tulajdonság. Vagy valóban közvetve, mint a valóban örökölt – mert édesanyjában is meglevő – szerénységnek és állhatatosságnak eredménye; olyanfajta gyümölcse, melyről ő maga sem adott számot. Ez a kettő – a szerénység és állhatatosság – együtt forogva, főleg szünetlenül együtt forogva, a legjobb áramfejlesztője az akaraterőnek. Ha némán történik – végül valóban született jellemvonásnak tetszik.

         ( ...)
          
          Cserépkályhát csináltattunk a vidéki házba, régi, zöld színű cserepekből. Ahol ezeket a kályhás összeillesztette, ujjnyi vastagon kisárgállott az agyag. Ez elkerülhetetlen – a kályhás hozott is zöld festéket, amivel azokat a kirívó vonalakat be lehet illeszteni a cserepek fűszínébe, de a festést (mert az agyag akkor még nem száradt meg) ránk bízta. A kályha a sarokban áll. A festést Flóra végezte – örömét leli az ilyesmiben –, s mind azon volt, hogy minél több cserépközt beecseteljen a fal felé eső részen is. Nyugtalanná tette a tudat, hogy leghátul – hiába – nem ért oda, maradtak festetlen cserépközök.
          Ez most történt, a héten, 1961. április végén.
          Ilyen volt megismerkedésünk idején is. Nem a látszatra adott; annál sokkal nagyobb gondja volt akár az ilyen fal felőli részek képe. Még az sem foglalkoztatta különösen, ha a látszat ellene szólt.
          Elég jómódúak voltak, de nem öltözködött divatosan. Mércéje az volt, hogy a villamos- – amin bejárt az egyetemre – pótkocsi női utasai közé illeszkedjék, ott se, de másutt se álljon meg rajta a szem. Sem a ruhája miatt, sem más miatt.
          Mikor ledoktorált, tézisét, amely igen érdekes volt – filozófiából doktorált, s egy nálunk ismeretlen franciát, Guyau-t, mutatott be –, az egyetemi szabály szerint ki kellett nyomtatni. Amit hivatalosan be kellett nyújtania példányt, benyújtotta, a többit elrejtette.
          A külszínre mintha neki magának sem lett volna szeme. Pedig nagyon is törődött magával. Mikor már együtt éltünk, összecsiszolódásunk egyik akadálya az volt, hogy lefekvés előtt – bármilyen kezdetleges körülmények közt voltunk is, a dunántúli s alföldi parasztházakban, svájci és dél-francia szállodák legolcsóbb padlásszobájában – félórákat töltött azzal, hogy – nemegyszer fagyasztó hidegben – tetőtől talpig, ha csak egy lavórban is, lemosakodott, s alsóneműjét, harisnyáját is kimosta. Erre adott, minden vonatkozásban; de mondhatni, csak erre, s ezt észrevenni tekintet kellett. Ahogy másnapos hajszálakat csillogtató pulóvere nyakán egy ujjnyi fehér mutatta, hogy alul minden patyolattiszta, hallgatag, hűvös viselkedésében is csak egy-egy gesztus árulta el alatta az érzelmek tengerviharzását, a szenvedély kék lángú hevét.
        
          Szerencsére ezek a jelek oly összhangban voltak egymással, hogy – a trigonometria pontjaihoz hasonlóan – kettő-három is egész táj fölvevésére volt alkalmas. Az emberek még nem tudták, miért, de sokan már két-három szó után rajongásig megszerették Flórát."

(Naplójegyzetek 1961, F., részletek)

Ünneplés az Írószövetségben

 A Magyar Írószövetség november 19-én hétfőn 17 órai kezdettel emlékezik meg Illyés Gyula születésének 110. évfordulójáról.
 Az est házigazdája Vasy Géza, közreműködik Szabó András. Előadást tart Ágh István, Csontos János, Dobozi Eszter és Szentmártoni János.
Helyszín: A Magyar Írószövetség díszterme (1062 Budapest, Bajza utca 18. I. em.)

A meghívó a Magyar Írószövetség honlapján is megtekinthető:
http://www.iroszovetseg.hu/illyes/index.html

Illyésről az Aranymetszés című műsorban

A Magyar Televízió 1-es csatornájának műsorán november 17-én szombaton vetített riport a Műsortárban megtekinthető. Az Aranymetszés című műsor 36. percétől az író lánya, Illyés Mária beszél a 110. évforduló alkalmából megjelentetett verseskötetről (Ráadás élet), az Ítélet előtt című, most kiadásra kerülő regényről és a hagyatékról.

A műsor a következő linken érhető el:
http://videotar.mtv.hu/Videok/2012/11/17/12/Aranymetszes_2012_november_17_.aspx

Novemberi ég alatt

Rémülten egymás
Kezét keresve
Egymásba bukva
Futnak a hajszolt
Felhők – –


– nékem
Ki mondja mitől
Kellene jaj futnom
Ha egyedűl is


Szálló könnyekkel
Sírja színét és
Tavaszi kedvét
S ég felé ijedten
Kapkod a cserfa.

Hunyt szemmel

Mihelyt a szemem nyitva van,
lehunyom rögtön önmagam:


nyomban nem leszek semmi sem,
csak szem, csak világ-teli szem,


De ha szememet lehunyom
én nyílok ki: birodalom,


földrész leszek, oly végtelen,
határaim sem érhetem.


Zenit-Nadir: pólusig ér
lábam és fejem közt a tér.


Kedvemre utazgathatom
biborszín folyamaimon,


zuhogókon, erdők, mezők,
szorosok, zord csúcsok között;


hol se nappal, se éjszaka,
se nyár heve, se tél hava.


Biborszín táj fölött hiven
egyenletesen süt szivem.


És idő sincs s a képzelet
sejti az örök életet.

Ráadás élet

 "...gyakran olvasok apámról és a művéről olyan elemzést, amelyben nem ismerek rá arra a személyre, akit megismerhettem, akinek közelében élhettem. Másfajta Illyés Gyulára emlékszem, mint amilyennek egyes mai értelmezések láttatják.

 Éppen ezért, amikor a kiadó megtisztelő kérésére hozzáfogtam a jelen válogatáshoz, elhatároztam, hogy a legkedvesebb verseimet teszem bele, nem leszek tekintettel semmilyen más szempontra, sem iskolai tananyagban szereplő művekre, sem az úgynevezett "antológia" darabokra. Nemcsak saját önzésem miatt, hogy a legjobb antológiának azt érzem, amelyet magam állítok össze magamnak, hanem azért is, mert - reményeim szerint - ilyen módon, pusztán az ösztöneimre hallgatva, talán közelebbi, az "irodalmi kánonnál" meghittebb képet adhatok apám személyiségéről, sok ágban folyó gazdag költészetének eddig még nem kellően értékelt áramairól is" /Illyés Mária/

Megjelent Illyés Gyula válogatott verseskötete a Ráadás élet. A kötet utószavában a szerkesztő, Illyés Mária így vall a válogatás szempontjairól és édesapja életművének aktualitásáról: 

Utószó -  némi magyarázattal

Illyés Gyula újabb versválogatásának összeállításakor a fölmerülő első kérdés az volt, hogy mennyiben indokolt a költő halála után harminc évvel válogatott verseit közzétenni. Azt gondolhatnánk, hogy sokkal nagyobb szükség volna összes verseinek kritikai kiadására.

Hiszen Illyés Gyulának a huszadik század negyvenes éveitől számítva három alkalommal jelent meg összes verseit közzé tévő kötete, ezek anyagát a hetvenes évektől a Szépirodalminál az életműsorozat négy verskötete, majd pedig 1992-ben ugyanott a háromkötetes Összegyűjtött versei közölte újra. Vers-válogatása - csak életében - mintegy tíz jelent meg, egyet ezek közül ő maga állított össze, az 1981-es Konok kikeletet, halála után pedig (nem számítva a könyvárusi forgalomba nem került kis példányszámú köteteket, valamint a kalóz-kiadásokat) újabb hat kötet  látott napvilágot, olyan szerkesztők ízlése szerint, mint Csoóri Sándor, Domokos Mátyás, Lator László vagy Tamás Attila. Az említett kötetek példányai már nemigen találhatóak meg a könyvpiacon, a logika mégis azt kívánná, hogy a következő Illyés-kötet inkább annotált összes verseit tartalmazza, mintsem egy újabb válogatást.

A kritikai kiadást -  melynek hiányát elsősorban a versekkel komolyan foglalkozó olvasók érezhetik - talán az hátráltatja továbbra is, hogy Illyés Gyulának nem beszélhetünk "összes verseiről", hiszen a hagyatékában van még publikálatlan anyag. A halála után kötetbe foglalt versein, a Semmi közelíten kívül, a folyóiratban publikált, de kötetbe már föl nem vett verseinek száma körülbelül száz, és ezeken kívül is van még olyan, amelyik ki sem került a kéziratait őrző dobozokból.

Mindennek ellenére úgy éreztem, hogy válogatott versek megjelentetésének csak akkor van értelme, ha az esetleg többet, vagy mást ad, mint a korábbiak;  vagy ha Illyés Gyuláról valami módon új képet nyújt, valamennyire eltérőt az eddig kialakulttól. Főleg azért, mert gyakran olvasok apámról és a művéről olyan elemzést, amelyben nem ismerek rá arra a személyre, akit megismerhettem, akinek közelében élhettem. Másfajta Illyés Gyulára emlékszem, mint amilyennek egyes mai értelmezések láttatják.

Éppen ezért, amikor a kiadó megtisztelő kérésére hozzáfogtam a jelen válogatáshoz, elhatároztam, hogy a legkedvesebb verseimet teszem bele, nem leszek tekintettel semmilyen más szempontra, sem iskolai tananyagban szereplő művekre, sem az úgynevezett "antológia" darabokra. Nemcsak saját önzésem miatt, hogy a legjobb antológiának azt érzem, amelyet magam állítok össze magamnak, hanem azért is, mert - reményeim szerint - ilyen módon, pusztán az ösztöneimre hallgatva, talán közelebbi, az "irodalmi kánonnál" meghittebb képet adhatok apám személyiségéről, sok ágban folyó gazdag költészetének eddig még nem kellően értékelt áramairól is.

Ugyanakkor az új válogatás létrehozásakor nyomós indokom volt, hogy az olvasóknak bemutassam Illyés Gyula kötetben még nem közölt  verseinek egy részét is.

Ebbe az új válogatás-kötetbe fölvett majdnem háromszáz vers mellé ezért a kiadatlanok közül is kiválasztottam nagyjából hetvenet, két részre osztva őket, mert két eltérő egységet alkotnak: külön a szerelmes verseket, és külön a többit. E két résznek a Mennyi minden fájt és az Odaátról címet adtam - egy-egy vers címe nyomán.  Itt minden vers alatt föltüntettem - szögletes zárójelben - a korábbi folyóiratbeli megjelenésének helyét és a megírásának valószínű évszámát, valamint azt, hogy a vers a hagyatékban kézírásban vagy gépiratban maradt-e meg. A kerek zárójelben Illyés Gyula jelezte a versek készülésének dátumát.

A kiadó kissé szűknek ítélvén a válogatásomat megtoldotta további versekkel, több, mint félszázzal. Így végül elég terjedelmes kötet jött létre, négyszáznál több verssel.  A kiválogatott versek szövegének alapjául a már említett háromkötetes Illyés Gyula Összegyűjtött Verseit vettük, amely a Szépirodalmi Kiadónál 1992-ben jelent meg Domokos Mátyás gondozásában. A világhálón is megtalálható, de szövege nem mindenütt egyezik a kinyomtatott példányéval. Mivel a háromkötetesben kikereshető egy-egy vers  korábbi kötetbeli helye, a jelen kiadásban a korábbi megjelenést nem tüntettünk föl, csupán a tartalomjegyzékben jeleztük, hogy melyik vers melyik kötetből származik.

A versek sorrendjében is követtük a háromkötetesét, tehát a kötetbeli megjelenés kronológiáját, azzal az eltéréssel, hogy az ott a függelékben közölt darabokat itt betettük időbeli helyükre, megfelelően jelezve a tartalomjegyzékben beljebb ugratva címüket, hogy eredetileg nem szerepeltek a megfelelő kötetekben.

A válogatásba nem vettünk föl részleteket hosszabb költeményekből, mint amilyen az Ifjúság, a Hősökről beszélek, a Tizenkét nap Bulgáriában, a Két kéz, vagy az Éden elvesztése, kivételt csak a Három öreg bevezető versével tettünk, amely a Nyugatban is önállóan jelent meg, Igen, hazaértél címmel.

A kötetben eddig még nem közölt versek adták a legtöbb gondot. Két csoportjuk közül az Odaátról című, a nem szerelmes versek, a legkülönbözőbb időpontokból származó verseket tartalmaz, a legkorábbi a harmincas évek végéről való, a legkésőbbi a nyolcvanas évek elejéről, némelyik talán befejezetetlen A másik csoport, a Mennyi minden fájt nagy része szintén hasonló időszakot ölel föl. Ezekben - egy vagy kettő kivételével - apám anyám iránti érzelmeit fogalmazta meg. Egy részüket apám megismerkedésük elején írta, időpontjuk pontosan meghatározható tartalmukból, a másik részüket az ötvenes években, egy Emléksarjasztó címmel jelzett füzetben, amelyben fölidézte kapcsolatuk kezdetét. A harmadik részük már a hetvenes évek termése.

Amikor ezeket elővettem, lemásoltam, kiadásra odaadtam csak a józan eszemre hallgathattam, és kételyekkel kellett - kell ma is  - szembenéznem. A versek jók, miért nem jelentek meg? Igaz, némelyik talán befejezetlen, de Illyés Gyulának, a Befejezetlen versek közreadójának nagyon is volt szeme a befejezetlenség spontaneitásában, a kimondatlanban, a sugallt, a csak megkezdett  gondolatban rejlő varázsra. De tudjuk, hogy szívesen "fektette"  verseit, majd újra és újra elővéve alakított rajtuk. Lehet, hogy munkamódszeréből adódóan némelyikről elfelejtkezett? Nyilván ez is megtörtént. De ugyanakkor van közöttük olyan, nem is egy, amelyiket nehezen lehetne beilleszteni Illyés Gyula bármelyik megjelent kötetébe, mert eltér annak költői hangvételétől, "stílusától", vagy akár érzelmi világától. Fel kellett ismernem azt, amire korábban nem gondoltam, nem lévén "szakmabeli" - tehát sem irodalomtörténész, sem költő - , hogy a valamirevaló költő nemcsak verset ír, hanem kötetet is alkot, életművet épít, akár tudatosan, akár ösztönösen.

Remélem, hogy amikor majd apám hagyatéka teljesen földolgozott állapotban lesz, mindezekre a kérdésekre pontosabb választ kaphatunk. Addig is, kérve az olvasó türelmét, nyújtom át ezt a talán rendhagyó válogatást.

(Illyés Gyula, Ráadás élet. Válogatott és kiadatlan versek. Magyar Napló, Budapest 2012, 383 oldal, 3900 F)

Beszámoló a kötet megjelenéséről a Litera.hu oldalon: 
http://www.litera.hu/hirek/illyes-gyula-raadas-elet
A kötet bemutatója a Petőfi Irodalmi Múzeumban:
http://www.pim.hu/object.215259ec-2e44-423d-891e-79f3b1e93b05.ivy

Link

Az Ítélet előtt című, eddig kiadatlan regény és egy új versválogatás megjelenéséről számol be az Index:

http://index.hu/kultur/2012/11/07/ismeretlen_illyes_gyula-regenyre_bukkant_a_lanya/

MEGHÍVÓ

"Nyújtsuk magasra örökségünk szép darabjait..."

EMLÉKEST ÉS KÖTETBEMUTATÓ 

LLYÉS GYULA SZÜLETÉSÉNEK 110. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL

2012. NOVEMBER 8-ÁN 18 ÓRÁTÓL
A PETŐFI IRODALMI MÚZEUMBAN

 A vendégeket köszönti és az estet megnyitja 

E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója és 

Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke

A Magyar Napló Kiadó gondozásában megjelenő

Illyés Gyula Ráadás élet - Válogatott és kiadatlan versek című kötetét

bemutatja

Oláh János, a Magyar Napló főszerkesztője és

dr. Illyés Mária művészettörténész, filológus, Illyés Gyula gyermeke

Illyés Gyula verseit előadja Blaskó Péter Kossuth-díjas színművész és 

Jegercsik Csaba Kosztolányi-díja színművész

Hangszeren közreműködik Kiss-Szabó Viktória okleveles zongoraművész

és Rosonczy-Kovács Mihály népzenész

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

A tihanyi ház - "Szétnézve egy-egy pillanatra még"

A SZERELMES FÖLDRAJZ  magyar ismeretterjesztő filmsorozat legújabb részében Illyés Mária, Illyés Gyula lánya vall édesapja szeretett vidékéről, Tihanyról.


Ikával Tihanyban - Illyés Gyula emlékére 
Illyés Mária, Ika így vezeti be "szerelmes földrajzát": "Számomra a tihanyi ház, a kert és maga a táj tele van emlékkel és élményekkel. Életemben a budapesti otthonunkon kívül talán Tihanyban töltöttem a legtöbb időt: kisgyerekkoromtól fogva szinte minden nyarat. Emlékeim legfőképpen a családhoz és a barátokhoz fűződnek. Hogyha a "szerelmes földrajzra" Szabó Zoltáni értelemben tekintek, tehát azt nézem, miként hatja át a tájat és a vidéket közös kulturális örökségünk, akkor azt mondhatnám, hogy nekem nem is volna szabad erről beszélnem. Hiszen ennek a tájnak, ennek az egész helynek sokkalta ékesszólóbb tanúja volt. Édesapám, Illyés Gyula. El is határoztam hát, hogy ezt az alkalmat arra használom föl, hogy átadjam neki a szót, átadjam személyének a Szerelmes földrajz e műsorát. Annál is inkább, mivel éppen ebben az évben lesz száztíz éve, hogy apám megszületett; 1902. november 2-án."

A filmet november 4-én (vasárnap) 14:30-kor és november 9-én (pénteken) 8:35-kor vetíti a Duna Televízió, november 17-én (szombaton) 14:20-kor pedig a Duna World. Az adás feliratozva a teletext 333. oldalán elérhető.

Leírás és vetítési időpontok:
http://port.hu/szerelmes_foldrajz/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=19705492&i_topic_id=1

Jövevény

November tiszta lehellete illesse arcát, fenyők friss illatától
ébredjen tétovázó lelke a kalácstestű kis jövevénynek,
Ki búcsú nélkül, fájdalom nélkül indult el s ime közibénk érkezett ma
S fölsír az alacsony mennyezetű szobában,
Míg mi, nehéz rokonok, zsíros kezeinket kinyujtjuk
S vastag üvegpoharakban harsogva koccintjuk össze az újbort
A mélytekintetű anya felé.


Mély, mély tekintetű és messze lát ma ő.
Gyűrt vánkosok közt kicsi feje hátrahanyatlik,
Mint virág, kinek beteljesült vágya s boldog ájulatban
Hallgatja a méhek tompuló zümmögését,
Hátrahanyatlik s mosolyog: feldúlt testét máris elfeledte.


– Sokáig buzogott mélyen a víz, míg kiszakadt – szólok én hozzá – s
látod, indul a forrás,
Éjjel majd hallani fogod halk csobogását s apró gügyögéseket hallasz a
ritkuló csöndben,
Két oldalt fák hajolnak fölé, távoli szél lengeti lombjuk, szárnysuhogás
ez, elalhatsz,
Pihenhetsz, néném, gyermeked pihegésének enyhe zenéjén…


Alhat ő – nyugodhat –, ő elvégezte dolgát! Csak mi kemény
Férfiak állunk itt esetlenül, tavasz és az ősz
Szelei alatt értelmetlenül, karunk mint a lomb hajlong,
– Igyunk, rokonaim – lehullhatunk mi, elsodorhat minket ez a szél,
Nevünk és szögletes arcunk emléke megmarad és eltemetett
Kedvünk is kivirradhat még az újszülött mosolyában.

Terhünk a Föld

                                           J. Supervielle-nek, hálásan

Súlyosabb egyre, minden egy
halottal nehezebb

a Föld, Földünk, de vinni kell,
letennünk nem lehet.


Mert mi hordozzuk, mert mienk,
általunk lett, ami
és csak addig lesz Föld, amíg
meg bírjuk tartani.


Súlyosabb egyre; láb inog,
kar bénul, váll sajog,
mert mi meg egyre ritkulunk
hűséges Atlaszok.


Nehezül a Föld: egyre több
benne az áldozat,
a kín; de ő, ő büntelen –
elhagyni nem szabad!


Tartani kell, bár könny s kudarc
erőt, reményt legyőz;
minden katona az egész
seregért felelős.


De vinni kell, haladni, bár
egyedül cipeled;
mert ha belebuksz: belehalsz,
veled is nehezebb!

Szerelem

Ottkünn az őszi tiszta légbe már a szél
sötétséget kavar s jajongást, szenved és
sistereg s forr a táj! mint hitszegő tanúk
futnak tolongva fölülünk a fellegek –


Nézem megrezdülő pillád – mögötte mily
lágy szél suhan!… nézem lágy ajkaid felett
a csillanó pihét hajlongani meleg
lehelleted édes almavirág-szagán…


Alszol növekedve s bízva e szigorú
földön, gondtalanul mint a szivós bokor
mely tudja mit keres! Mellemen két szelid
karocskád szomjasan fonja át sorsodat…


Ottkünn most a vidék sötét s boldogtalan!
A sáros burgonyaföldről rakott kocsin
didergve tér haza az alkonyat alatt
az ázott földmives… A nádasok felett


őrjöngve csapdos és sikong egy ittfeledt
bibic… s távolról mint évezredek mélyiből
kongatja hangjait a templom a szinig
telt láthatár alatt – künn most rohan tova


őrjöngve az idő és véle életem!
ezt érzem s rettegek, ezt érzem én, de te
aludj, aludj, neked nem múlik az idő!
te csak aludj, aludj… szived körül talán

most nyilik egy meleg bimbó és titkosan
kis lelked megremeg s szétoszlik s átoson
új fészkibe… – s jöhet vihar reád s jöhet
aszály, te állsz egyre s növekszel! és a föld


szikkadhat, rogyhat és repedezhet: te állsz,
kapaszkodol makacs gyökereiden és
hajlongva vagdalod a szélbe rengeteg
szirmod, magod – sikoltsz, sikongsz és boldogan


fúrod mélyebbre még szomjas gyökereid
s szivod a drága lét s magasodol s forogsz
s bomolsz a hegycsucsán megtépve, fölzilált
ágaid, szárnyaid csapkodnak, ó de te


tartod karmod között kopár zsákmányodat!
mélyednek karmaid – ó száz finom gyökér
fut át, kötöz, bogoz s e hánytorgó sivár
föld érted s miattad nem hull szive szerint
ezer darabban a hűs csillagok felé!

A költő s a galamb

Rálőttem a galambra,
de nem találtam el;
zsákmányom nem maradt más,
csak egy lengő pehely;
meg az a szemrehányó,
riadt elröppenés,
ahogy a galamb oldalt
szökkenve hátranéz.


Elsüttette a fegyvert
ifjúi vad remény;
látom ma is a pelyhet,
hogy leng-libeg felém.
Rálőttem a galambra,
nem lőttem meg, de ő
tekintetével újra-
újra szivembe lő.

Hirtelen csönd

Mily hirtelen csönd a zajos világban.
Az angyal elrepül.
Nem leszek a számkivető halálban
sem ilyen egyedül.


Mert néma szájjal a remény is elhagy,
felszáll és ellebeg.
Hallgatom, ahogy itt-ott még szavalnak.
Lehajtom fejemet.


Mi néked szeretőd, házad, a szépen
fülelő csecsemő,
ki él helyetted is majd: az volt nékem
a gügyögő jövő.


Én hagytam el, vagy ő hagyott faképnél?
Keresse az, akit
a magyarázat a kudarcok végén
vigasztal még – vakít!


Én az vagyok, ki hajdanában voltam,
a sort-álló szegény.
Hány éjet vártam. S elfogyott a boltban,
előttem a kenyér.


Itt állok. Hány éj telt azóta már el?
Lassan továbbmegyek.
A hírt arcomra esztendők írták fel.
Ne is kérdezzetek.

A Duna partján

Ki nem ült még szerelmesével
dunai lépcsőn, nézve, hogy
ölelik, ölik, viszik egymást
a sáros tavaszi habok?


Ki nem ült még szerelmesével
elnézve, hogy rohan a viz
s megérezve: valami így fut
– ne futna bár! – ővelük is?


Ki nem ült még szerelmesével
vízparton egyre szorosabb
szorítással fogva az ujja
köré font kedves ujjakat?


Gyors folyót nézni mért szeretnek
a még szótalan szeretők?
Szemükben csupa eliramlás,
szivükben valami örök.

Hullámverés

Kék ég fölöttem és kék víz alattam:
a csónak alján feküdtem magamban
és soha édesebb
nem volt agyamnak még emlékezet
s nem voltam soha hálásabb irántad,
meg e jótettre-sose fáradt
világ iránt, mint tegnap délután
a hullámverés hús-puha hasán.

Fügebokrok

Mért hagytátok el déli hazátok,
harcolva, csatázva,
– s hajh, mit veszitve! – mi vezetett e
téli szél-kaszálta,
hó-járta határba


s meddig tovább még, légionisták,
meddig nyomakodtok,
egyre lefagyó, egyre kihajtó,
boldogtalan-boldog
konok fügebokrok?


Meddig, gödörből ujra gödörbe
ugorva, lapítva,
s újra kinyúlva, édes húsba burkolt
magvatokat, mint a
bombát, kihajítva


egyre előre?! – Előre! Beh ékes
példáim is vagytok,
ahogy a halál határvonalán is
áttörni akartok
s egyre lefagytok.


Ősz van, takarás ideje, de süt még;
s ti egyre lobogtok;
hadd viselek gondot, rátok is, boldog
szegény hadifoglyok,
vitéz fügebokrok!

Jön az ősz

Jön az ősz, jönnek az őszi nagy alvások!
sűrű borzongások, hosszú ásítások,
melyektől a szív is megleng, mint a levél
Hályogos az ablak, finom párájára
szerelmese nevét irkálja a lányka
s ásít hozzá, hogy majd’ beleomlik szegény.


Ásít jó anyja is; künn az istállóba’
a gazda is lova farára borulva.
Hátra néz a hű ló s ásit ő is egyet –
Ó, ez az unalom! – a beborult égre
harsogó ásítás a barmok bőgése,
ahogyan egymásnak visszafelelgetnek.


Dél volt s már este van. Dől a köd vastagon.
Csöpögnek az ágak. A nyálkás utakon
mint ingó kisértet, csusszanva tünedez
a vén levélhordó – eloszlik a tájról,
bekapta, benyelte a tejhabú távol,
mely lomhán nyújtózva, szuszogva közeleg.


Álmos a költő is, rímei botolnak,
a sor végén egymás karjába omolnak –
hullna velük ő is, hallgatja tünődve
távoli muzsika ki-kifutó zaját,
ahogy nyitják, csukják a kocsma ajtaját
s egy lélekzet jókedv kicsap az esőbe.


Kiért sarat, fagyot nem kell immár tűrni,
ó, drága szerelmem, gyerünk lefeküdni,
nem a mi világunk, mi odaki most van!
Egymással, egymásban hív nyarat keresni,
most jó szerelemmel igazán szeretni,
félig itt a földön s félig már álomban.

A titok

Betübe, képbe, hányszor, s arcba írva
olvastam én is: tépd le ma a rózsát.
Ma! Mert halandó! Mert e ma a titka
minden titoknak! Ma: ez a valóság!


Betübe, képbe s – hajh – szép arcvonások
filmdrámáiba (melyeket az évek
pörgettek) láttam írva a tanácsot;
tépd, ma!… s olvastam az iszonyu érvet:


elhull!… s én kímélve, hogy ne csináljak
se a törékeny tőnek bajt, se másnak,
téptem is – téptem?! Csak e mai Másnap


döbbent rá: nem, nem, nem fértem az élet
titkához! Miért? „Azért, mert nem élted!
Nem a halandót – a halált kimélted!”

Az őszi Tihanyból 6.

Sokszoros szeretet

Minden örömöm megkétszerezem
azonmód, ahogy véled megfeleztem.
Óh, ostobák, kik nem kétszeresen
éltek, kik nem szerettek önfeledten,
nem osztódtok – nem csak szerelemben!
És ostobák mi, százszor ostobábbak,
kik nem hiszünk e szép példaadásnak,
fönnen kiáltja, csak sziveden áll, hogy
kapj egy helyett sorsot két milliárdat –
a szeretettől, mely soha el nem fogy.

Az őszi Tihanyból 5.

Másvilág

Kevés ez az egy élet? Rövid arra,
hogy baj, boldogság, harag, szeretet
oly „bölccsé” gyúrja konok szivemet,
hogy végül is békülten elfogadja:
nincs élete több csak egyetlenegy?
Kevés ez az egy életem? De hisz
mióta veled élek, át lehet
lépnem egy másikba, tiédbe is.
Szép másvilágom! Búmat felező,
minden örömöm megkétszerező!

Az őszi Tihanyból 4.

Diadal


Az arc „megromlik”? Csak elsőnek ér meg.
Az ifjúság szabvány rózsa-szerű
színei – szinfalai – mögül kilépnek,
mint zordon végkifejletben, a Lélek
szerepvivői: jő rángva a Düh,
az Irigység, a Bosszúvágy, – de nézd –
szemérmesen a Jóság is kilép
és mind az addig rejtetten, belül
érlelt erények. Mikor más halódni,
te akkor kezdesz győztesen ragyogni!

Az őszi Tihanyból 3.

Fogoly


Csuklómra csatoltam naponta én is
karóra-bilincsemet: jó, megyek,
merre pórázán gyors időm vezet,
– annak enged a világmindenség is!
Rész voltam, bú- és gondtalan. De mégis
este felé, hogy éreztem: feléd visz
megint az út s megint elérkezett,
hogy órát, tárcát, ruhát letegyek:
be boldog voltam! Nem a világ engem:
én vittem őt megszárnyasult szivemben.

Az őszi Tihanyból 2.

Tél-elő

Nevük-sincs-már virágok nyílanak
az őszi hegyen: a nyári sereg,
az ágáló, hős, hangos, vad szinek
után a rokkantan kúszó csapat –
Didergő nőkként a hűvös szelek
karjai közt rongyosan inganak.
Mit várnak? Ki termékenyíti meg
száraz kelyhüket? Lepkék, darazsak
helyett itt holnap már hófellegek
őrült, fehér méhei rajzanak.

Az őszi Tihanyból 1.

Üres éden


Naponta átböngészem a gyümölcsöst.
Naponta nagyobb öröm, ha akad
a falomb közt, a sárgán gyérülő közt
egy ritka szem, egy árván ottmaradt –
abba képzelem az egész nyarat.
Ömlik a levél, aranyeső támad,
ahogy megrázom a dér-nyalta ágat.
Üres határ, kék ég, tiszta távol.
Magányos Ádámként járom e sápadt
édent, melyből legjobban te hiányzol.

Latinovits 81

Idén szeptember 9-én lenne 81 éves Latinovits Zoltán. A színészkirály évfordulóját országszerte számos esemény, rendezvény, kiadvány és cikk ünnepli. Minthogy Latinovits és Illyés munkássága több ponton is érinti egymást, úgy gondoltuk, érdemes dióhéjban összegyűjteni a legfontosabb kapcsolódási pontokat, hogy az emlékezéshez mi is hozzátehessük a magunk részét.

Latinovits mint Pierre Amiel és Ruttkai mint Corba a Tisztákban

Latinovits az évek során két Illyés-drámában kapott jelentős szerepet. Először 1970-ben a Vígszínházban játszotta a Tiszták című tragédiában Pierre-Amiel pápai legátus szerepét, s ugyanebben az előadásban Corba szerepét Ruttkai Éva vitte. Az erőszak és az erőszak tagadásának küzdelmét, a közösség fennmaradásért, önazonosságért, a hit és meggyőződés védelméért vívott harcát középpontba állító, az aktuális politikai helyzettel félreérthetetlen párhuzamokat mutató drámában azonban nem szerepelhetett sokáig. November 5-én a színház vezetése leváltotta a szerepről, az előző esti Tiszták előadás „veszélyeztetéséért”. Ez az esemény lehetett az egyik oka nem sokkal később a Vígszínházzal való végleges szakításának is. Ezt követően Latinovits 1972-ben immár a Veszprémi színházban alakította bravúrosan a Különc című Illyés-drámában Teleki Lászlót (Telekiről és a Különcről egy korábbi bejegyzésünkben már írtunk).

A fent említett két dráma mellett Latinovits Zoltán mint elsőrangú költőink verseinek tolmácsolója teremtett új, átütő erejű előadói stílust. Értelmező, elemző, ugyanakkor a művet minden mélységében és rezdülésében átélő előadóként értelmezte újra költészetünk remekeit, köztük Illyés Gyula számos jelentős versét, mint az Óda a törvényhozóhoz, Nem volt elég, Bartók, A magánszorgalmú kutyák... 

Illyés egy ízben így nyilatkozott alakításról:  „Latinovits mondta el egyszer jelenlétemben az Örök művek világa című versemet. Akkor én már-már elfelejtettem, nem tartottam jelentékenynek. De ahogy ő elmondta, akkor értettem meg szinte magam is, mi is van abban a versben."

Ez a kettőjük között érezhető kölcsönös tisztelet és figyelem annak a bizonyítéka is, hogy alkotó és előadó kapcsolata nem egyszerű és egyirányú, hiszen a kivételes tehetség befogadói, értelmezői nézőpontja hatással lehet magára a szerőzre is. 

Illyés és Latinovits kapcsolatáról bővebben szól Ablonczy László „A sakál dalol s a pacsirták vonítanak” című tanulmánya az Új Horizont folyóirat 2001/3. számában.

http://www.pikk.hu/ujhorizont/2001_3/24.html

Sándor Kálmán és Illyés levelezése

A Múlt és Jövő folyóirat legújabb (2012/2) számában jelent meg Horváth István tanulmánya Illyés Gyula és Sándor Kálmán 1943 és 1946 közötti levelezéséről, A holokauszt és Illyés Gyula (most megnyíló) levelesládája címmel. A tanulmány az Illyés-hagyatékban fellelt, kiadatlan leveleken alapul.

Illyés egy különösen tragikus korszakban nyújtott segítséget zsidó barátjának: Sándor Kálmánt másfél évig sikerült különböző kórházakban elhelyezni és így a hatóságok szeme elől eltüntetni. De a nyilas hatalomátvétel után Sándort azonnal Dachauba deportálták, egészen 1946-ig semmit nem lehetett tudni sorsáról. Illyés már nyomdába küldte méltatását a halottnak hitt Sándorról. Ekkor azonban postán megérkezett Sándor Kálmán híres Zord Időkje a dachaui pokolról...

http://www.multesjovo.hu/hu/folyoirat/aktualis/2012-2.html

Kiadványok 2.

Nem menekülhetsz - In memoriam Illyés Gyula


A Nap Kiadó In memoriam sorozatában jelent meg a 2002-es Illyés centenáriumi évben ez a Domokos Mátyás által szerkesztett kötet, mely egyaránt válogat az Illyéstől származó és a róla szóló írások között. A négy nagy, magától az írótól kölcsönzött címet viselő fejezetben írók, költők, irodalmárok, kortársak emlékezéseit, kritikáit, leveleit, verseit, véleményeit olvashatjuk. Az írások Illyés életének és életművének jelentős eseményei köré rendeződnek,egymásnak felelgetnek, s a válogatás az író recepciójának is olvasmányos, áttekintő körképét mutatja be.


"Az In memoriam és Emlékezet sorozat célja és rendeltetése, hogy elsősorban a 20. századi magyar irodalom jelentős alkotóinak és immár klasszikus értékű életműveiknek a bemutatását szolgálja az egyes írók munkáival, világával, szellemi sorsával foglalkozó esszék, tanulmányok, kritikák, levelek, személyes jellegű dokumentációk stb. felhasználásával. A sorozat köteteit tehát úgy is lehetne jellemezni, mint olyan monográfiát, amelynek többtucatnyi szerzője van: az író korának és utókorának irodalmi köztudata, esetenként 60-70 különböző szerző változatos műfajú írásainak a tükrében." (részlet a kiadó honlapjáról)

(Válogatta, szerkesztette, összeállította: Domokos Mátyás, Nap Kiadó 2002)
http://www.napkiado.hu/index.php?page=inmemoriam

Napraforgók

Nap hasonmásai, Nap fiai,
nagy aranypillás napraforgók,
vége bókolni, körbe hajlani!
Lenyakazódtok.


Lenyakazódtatok. Még jár a nap.
Fejeteket az őszi fénybe
most rakják száradni: a nagy
Atya elébe.


Nincs több hajlongás, forgás, bókolás.
Mindegyőtök egy nagy meredt szem.
Nézhettek föl már. Nincs vigasztalás.
Nincs felelet sem.

Idény után

          A kelták másfél ezer évvel ezelőtt költöztek délről északra. Mindmáig nem vették észre, hogy ott hidegebb van; köhögnek, prüszkölnek, fagyott lábukat vakarják, reumájukat gyúrogatják, de sem a kettős ablakot, sem a kályhát nem alkalmazzák, miként többtapasztalatú szomszédaik. Mintha a csoportok fölfogó képessége fordított arányban állna tagjaik számával.
          A magyarok jó ezer éve elhagyták azt a sztyeppei hazájukat, ahol csak két évszak: tél és nyár van, de mindmáig nem tudják, hogy új hazájuk három évszakú; itt ősz is van.
          Az ősz a legszebb, a legmegbízhatóbb évszak a Kárpátok, Alpok közti medencében. Előfordulhat, hogy a nyár szeszélyes, s vagy az aszály, vagy a borulat végletébe csap. A másutt tavasznak nevezett gyors átmenet a fagyból a verejtékezésbe rövidségében is oly megbízhatatlan, hogy kétségbe vonható: van-e egyáltalában, s nemcsak egy külföldi szó keres itt helyet.
          Az ősz minden évben meghozza – szótartóan és pontosan – a maga három-négy aranyhetét. Etelközben és Dentumogériában augusztus végén kezdődik az esős évszak. Néhány felhő átsodródik Magyarországba is. De aztán ismét kisüt a nap, s a falevelek makulátlan ég alatt édes melegben kezdik el áhítatos hullongásukat, amely mint valami ünnepsorozat, végeláthatatlannak ígérkezik. A levegőben mustillat, majd murciillat száll, a tömjén helyettesítéséül.
          Egy kitűnő szemű, de nehéz mondatfűzésű magyar klasszikus, Eötvös József már száz évvel ezelőtt hosszú lapokon át hívta fel hontársai figyelmét a sors e ritka áldására legtöbbet emlegetett, legnagyobb hatású regénye elején. A legkisebb eredmény nélkül, akaratlanul is azt a hiedelmet keltve, hogy a sokat emlegetett műnek még emlegetői, az irodalomtörténészek sem olvasták az elejét sem.
                   Legszebb és legsajátosabb szép évszakuk beköszöntésekor a magyarok sietve elhagyják illatos erdeiket, kék selyem vizeiket; gondosan kiterelik onnan gyermekeiket is. Hasonló égtájú országokban az iskolák október-november közt nyílnak. Diákjaink a hajdani Habsburg-birodalom központi éghajlatának megfelelően, fejtetőre állított monarchikus ragaszkodásból a szeptemberi forró napokban irkákra hajolva verejtékeznek, s csak ablakon át bámulják az eget, várván, hogy legalább az óraközi szünetben focizhassanak egyet az iskolaudvarban, félmeztelenre vetkőzve.
          A Balaton partjain nincs egy lélek sem. Teljes csönd. A víztükör, mintha csak a lubickolók távozta miatt nyugodott volna meg; fölterített kék selyemabrosz, egy ránc nélkül. Az utakon bíborszőnyegek. Távolról szarvasbőgés és vadkacsaszárny-csattogás.
          És csönd és csönd. Az értő, aki a természetet csönddel koronázva szereti, most siessen oda, s élvezze ezt a háborítatlan befejezettséget, addig, amíg a honiak föl nem fedezik.
          Ez az aranykor két félidőre osztható. Amikor a szállodákban és a nyári vendéglőkben még ott van a személyzet, s amikor már nincs ott. Az első félidőben azt az elégtételt ízlelhetjük, amely a hosszú ideig félreismert, de aztán mégiscsak fölismert lángelmék élménye lehet. Beléptünkkor a terem minden pincére összesúg, szolgálatkész nyaktartással felénk siet; az üzletvezető személyesen fújja le a széket; a szakács várakozva dugja ki fél fülét a kis tolóablakon, hogy minél előbb munkába láthasson; a népi zenész zeneeszközét állához, kisded táborát maga mögé rendezvén hozzánk sompolyog, rejtelmesen kitalálván kedvenc dalunkat. A második félidőben úgy érezzük, mintha raktárnoki vagy anyagtelep-felügyelői állást nyertünk volna. Magányosan, de méltóságot adó felelősséggel lépdelünk a végtelen teremtésben.

                                                                                                                                   (Elvezető a Balatonhoz, Naplójegyzetek, 1962)

"Cselekedtem, tehát hibáztam vagy hibázhattam"

A Magyar Szemle folyóirat legújabb számában jelent meg Horváth István tanulmánya Illyés Gyula, Kovács Imre és Szombathelyi Ferenc életútjának "egy különösen tragikus időszakban történt" találkozásáról. A cikk az Illyés-hagyatékban található levelek kritikai feldolgozásán alapul.

http://www.magyarszemle.hu/cikk/cselekedtem_tehat_hibaztam_vagy_hibazhattam

Határeset - A fényképező író

Határeset című sorozatunkban olyan Illyéssel kapcsolatos cikkek, adalékok összegyűjtésére vállalkozunk, melyek az irodalom és a kultúra más területeinek közös érintésével jöttek létre. Nemrég Fejér Zoltán 2005-ben a Fotóművészet folyóiratban megjelent, Illyés Gyula, a fényképező író című cikkére bukkantunk rá, így most ez sorozatunk első darabja.

Fejér Zoltán írása irodalmi adalékokkal egybekötött fotótörténeti séta és nyomozás. Az 1934-es oroszországi utazás során készült, részben Illyés által készített fotókat szakmai és kultúrtörténeti szempontból vizsgálja. Ugyanakkor felveti a fényképezés és írás, mint két, ez esetben hasonló élményből táplálkozó művészi tevékenység párhuzamosságát. A képek egy része az utazás élményeit közlő cikkeket, és az Oroszország címmel megjelent útijegyzetet illusztrálta, más részük kiadatlanul maradt meg a hagyatékban.

Forrás: Fejér Zoltán, Irodalom és fényképezés 3. rész. Illyés Gyula, a fényképező író. Fotóművészet XLVII. (2005) 5-6.
http://fotomuveszet.com/index.php?option=com_content&view=article&id=331&Itemid=333

Kiadványok 1.

Blogunkban szeretnénk bemutatni olyan kiadványokat, melyek Illyés Gyula műveit, róla szóló szakirodalmat vagy más, vele kapcsolatos adalékokat jelentetnek meg. Ezek első darabjául A Magyar Költészet Kincsestára sorozat 1995-ben megjelent kötetét választottuk. Az  igényes, klasszikus kötésű, kemény fedeles kiadványok az Unikornis Kiadó és Lator László sorozatszerkesztő gondozásában jelentek meg, lapjain helyet kapnak a magyar irodalom klasszikusai Janus Pannoniustól Kassák Lajosig, a huszadik század második feléig. Az Illyés versantológia a 33. kötet a sorban. A műveket Bárdos László válogatta. Bemutatásul most álljon itt egy részlet az ő utószavából:

"Válogatásunk alapja az Illyés Gyula Összegyűjtött versei c. háromkötetes kiadvány volt (sajtó alá rendezte Domokos Mátyás, 1993). A terjedelmes életműnek csak mintegy harmada fért be a sorozatunk megszabta keretek közé. Ezért bár csak hosszas latolgatás után, de jó néhány kiváló költeményről le kellett mondanunk, hogy mindenekelőtt a lírikus Illyés mutatahassuk be. Külön is említenünk kell a hosszabb elbeszélő költemények fájdalmas hiányát (Három öreg, Ifjúság, Hősökről beszélek), valamint a prózaversek elhagyását; természetesen egy pillanatig sem gondoljuk, hogy ezek nem szerves részei a költői életműnek. A versek a kötetek eredeti csoportosításában követik egymást, tehát hozzávetőleges időrendben; de mivel némely kötetből kevesebbet közlünk, mint amennyit elhagyunk, inkább elhagytuk  kötetcímeket. Válogatásunkban viszonylag nagyobb helyet foglalnak el a költőnek szerintünk kimagasló kötetei (pl. a Rend a romokban, a Kézfogások, a Dőlt vitorla). Reméljük, így is érzékeltethettük az Illyés-költészet gazdag változatosságát."

Forrás: Illyés Gyula, Válogatott versek. Válogatta és az utószót írta Bárdos László. A Magyar Költészet Kincsestára 33. Sorozatszerkesztő Lator László, Unikornis Kiadó, 1995, Budapest.